Egyik ismerősöm, aki amúgy ateista, azzal jött nekem, hogy ő azért nem szereti a keresztyénséget, mert az állandóan csak a bűnről beszél. Ez nem jó – mondta –, mert az emberekben csak felesleges bűntudatot idéz elő. Arról nem is beszélve, hogy nem igaz. Vannak ugyanis jó emberek, s lehetetlenség nem látni, hogy az emberek többségében igenis ott van a jó szándék, az önzetlenség, az áldozatkészség, a segíteni akarás. Vannak persze gonoszok, rossz emberek is, de a többség igenis törekszik a jóra. Fölösleges tehát az embereket kriminalizálni, s úgy tekinteni rájuk, mint valamiféle bűnözőkre. Amúgy pedig nagyon nem szerencsés, hogy ha valaki véletlenül betéved egy templomba, pusztán érdeklődésből, akkor azonnal azt csapdossák a fejéhez, hogy ő bűnös. Nem csoda, ha a keresztyénség ma ott tart, ahol tart, hiszen ki vevő egy ilyen üzenetre? Talán valami bíztató kellene a ledorongolás helyett.

Most, hogy már megkerülhetetlenül itt van az iszlám Európában, a kereszténységre is hihetetlen nyomás nehezedik, hogy engedjen már végre korábbi, merev, dogmatikus álláspontjából, s legyen nyitottabb és befogadóbb. Megjelent a liberális univerzalizmus teológiai igazolása iránti igény. Ez az univerzalizmus arra a feltételezésre épít, hogy az igazság nem megismerhető, ezért a különböző hiteket nem csak egyenrangúként kell elfogadni, hanem meg kell teremteni az elvi átjárhatóságot a különböző vallások között. E logika mentén születik a liberális univerzalista világkép, amely azt feltételezi, hogy ha minden hit lemond kizárólagos igazságigényéről, akkor a hitek és meggyőződések sokszínűségéből megnyílik az út az egységesülés, az egyetemes emberiség megszületése felé. Ebből a nézőpontból a vallási hátterű civilizációk immár úgy tűnnek fel, mint amelyek akadályai az egyetemes emberi öntudat kifejlődésének. Az ember úgy válik igazán emberré, úgy juthat el igazán önmagához, ha civilizációs hátterét meghaladva rádöbben arra, hogy amiben eddig hitt, az valójában csak egy provinciális képzet volt, amelynek az volt a szerepe, hogy embercsoportokat válasszon el egymástól. Kézenfekvő úgymond, hogy az egyetemes emberiség egysége csak akkor teremthető meg, ha a vallási hátterű civilizációk kilépnek bezártságukból, lemondanak önzésükről, s nem ringatják magukat többé olyan fals hitben, hogy amit eddig évezredeken keresztül képviseltek, továbbra is érvényes. A civilizációk megszűnésén keresztül vezet az út az emberiség hőn óhajtott lelki-szellemi egysége felé. Ezt könnyű belátni ugyebár, ha belátjuk, hogy az igazságnak senki sem lehet birtokában. Az igazság relatív. Kivéve természetesen azt a liberális, univerzálisnak gondolt igazságot, hogy az igazságnak senki sem lehet birtokában. Valamiképp ez a logikai ellentmondás a mai liberalizmusnak nem tűnik fel.

Korunkban elterjedt egy mítosz: hit abban, hogy az ember szinte már eljutott a mindentudás közelébe. Tényleg nem tagadhatjuk, sőt, Istennek adhatunk hálát azért, hogy az ember egyre több ismeretet képes megszerezni a világról, amelyben él, sőt önmagáról is. Bámulatos az a fejlődés, amelynek akár az elmúlt néhány század folyamán is tanúi lehettünk. Mindez valóban a természettudományok rohamléptékű haladásának köszönhető, amelynek következtében a külső környezetünk, sőt, a mindennapi életünk tárgyi világa, így az életformánk is olyan rohamosan változik, hogy már alig lehet követni.

„Üdvözítő született ma nektek” – szól a keresztyén üzenet. Mire a ma kérdése erre a kijelentésre nem az, hogy ki ez az üdvözítő, hanem maga a szó. Miféle tartalommal bír ma ez a szó, hogy üdvözítő? Az üdvözítő fogalmát egész egyszerűen lehetetlenség belehelyezni egy mai szekularizált, világias és ateista világképbe. Pedig nem olyan bonyolult ez.

Nincs titokzatosabb lény az embernél. Ez mindig akkor derül ki, amikor szembesülni kell a halál jelenségével. Ez a szembesülés nehéz, szinte elviselhetetlen és érthetetlen. Ha akarjuk, ha nem, elemi tiltakozásra hív.

Az identitás napjaink divatszava. Mintha ma mindenki az identitást keresné. A nő, a férfi, a család, a nemzet, Európa, a civilizáció. Az ember. Ez arra utal, hogy napjaink szinte egyetemes élménye a megroppant, avagy elveszett identitás utáni hajsza. A kérdés nagyon egyszerű: hogyan „szerezhetünk” identitást? Még egyszerűbben: hogyan érezhetnénk jól magunkat a saját bőrünkben?

A kollégiumtűzben egy ember meghalt. Mindenkinek sikerült kimenekülnie, de valahogy ennek az egynek nem. Nem tudom, ki hogyan élte meg hírt, de nekem ez így abszurd. Mindenki, kivéve ezt az egy embert. Valahogy itt nem működik semmiféle logika, nem áll össze a világ, a rend, valami szépen rendezett, logikus egész. S az első elemi reakció, ami kitör belőlem: a tiltakozás. Hé, Úristen, itt valami nincs rendben! Miért pont ez az egyetlen egy ember? Mennyivel volt ő rosszabb, mint a többi? Nem gondolod, hogy sokkal igazságosabb lett volna, ha ezt az egyet is kimented, ha már úgy gondoltad, hogy tüzet hozol arra az épületre? Nem gondolsz a családjára, a szeretteire? Miféle igazság a Te igazságod? Az egyiket megmented, a másikat nem? Mindenkit megmentesz, kivéve azt az egyetlen egyet? És még a tetejébe azt is várod tőlem, hogy higgyek Benned? Mert Te mindent oly’ szépen intézel? Miféle logika ez, Úristen? Nem vagy Te egy kicsit következetlen?

2017-ben megjelent egy különös filozófiai dokumentum, amely a Párizsi Nyilatkozat címmel vált ismertté. A kiáltványt – nevezzük így – korunk ismert konzervatív európai filozófusai írták alá. Ebben a szerintük igazi Európa szellemiségéről tesznek hitet, szemben – ahogy ők fogalmaznak – a ma uralkodó „Tév-Európa” eszmeiségével.

Napokig borzolta a kedélyeket a hír, miszerint Londonban két protestáns prédikátort letartóztattak, mert arról merészeltek az utcán prédikálni a Biblia alapján, hogy Isten az embert férfivá és nővé teremtette. Az eset keresztény-konzervatív körökben nagy visszhangot keltett, beszámolt róla a Breibart és a Christian Concern, itthon a Mandineren keresztül olvashattunk róla.

Életem egyik meghatározó élménye egy horvátországi úthoz kötődik. Szerbián mentünk keresztül, s egy kisebb hegyről ereszkedtünk le Mostarba. A város kibontakozó sziluettje elementáris erővel hatott rám. Nem láttam ugyanis mást, csak eget ostromló minareteket. Rengeteget. Ekkor tudtam meg, hogy az a kulturális táj, amelyhez az én szemem szokott, s amelyet olyan magától értetődőnek tartottam a keresztyén templomaival, nem is olyan természetes. Csak annyira belenőttem, annyira hozzászoktam, hogy már észre sem vettem. Azt hiszem, néha az embernek el kell mennie egy teljesen idegen kulturális világba, hogy rádöbbenjen arra, ami az övé. Hátborzongató élmény volt, hogy ott, azon az úton, meglett férfi koromban döbbentem rá újólag arra, amit persze mindig is tudtam, hogy keresztyén vagyok. S keresztyén mivoltom nem csak abban fejeződik ki, hogy én önmagamban annak gondolom magamat, hanem abban is, hogy egy olyan tájon érzem magamat otthon, ahol a rajtam kívül álló teret templomok uralják. Ez a templom jele. Jel arról, ki vagyok én, honnan jöttem, hova tartozom legbensőbb lényegem szerint.