Nincs titokzatosabb lény az embernél. Ez mindig akkor derül ki, amikor szembesülni kell a halál jelenségével. Ez a szembesülés nehéz, szinte elviselhetetlen és érthetetlen. Ha akarjuk, ha nem, elemi tiltakozásra hív.
Ez viszont arra utal, hogy van az emberben valami, ami szinte kódoltan arra készteti, hogy ne nyugodjon bele a halál tényébe. Szóval, hogy nincs ember, aki ne az örökkévalóság igényével élne. S ha tud is a halálról, s ha elvileg tudja is, hogy eljön az életének egy pontja, amikor nincs tovább ebben a földi létben, akkor is megszólal benne valami elemi tiltakozás, hogy ez így nincs rendben.
Mondhatnánk, hogy ez természetes. Ez az életösztön. Ez már csak olyan, hogy ami él, az élni akar. Egy állat is menekül, ha veszélyt érez. Egy növény is küzd a létéért, s szinte versenyt fut a napfényért.
De az ember az más. Az emberben is van életösztön, valóban, kódolva van belé a fizikai túlélésért folytatott küzdelem. Ennyiben és így az ember a természet része. Ha úgy tetszik, részt vesz az életért, a fizikai megmaradásért folytatott természeti körforgásban. Táplálkozik, anyagcseréje van, megöl más élőlényeket, hogy életben maradhasson. Szaporodik. Lélegzik. Úgy viselkedik, mint maga a természet, minthogy az ember maga is szervesen a természet része.
Mondják az ateisták, hogy ez a körülmény éppen elégséges az ember titkának magyarázatára. Nincs itt semmi különös, az ember semmi más, mint a természet szerves fejlődésének eredménye. Így aztán nem szorul magyarázatra az emberi titok, vagyis az a bizonyos többlet, ami túlnő a természeten. Nevezzük ezt szellemnek, léleknek, tudatnak, szívnek, mindegy.
Épp a halállal szembeni tiltakozás, az elmúlás feletti megrendültség jelzi, hogy az emberben van valami, ami tud az örökkévalóságról, és képes kilépni a természeti létének öntudatlanságából. „Mert ezer esztendő előtte annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel. Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű: reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad.” Szóval, ez ember maga is természet. Ez eddig rendben van. De honnan tud az ember arról, hogy maga is természet? S hogyan lehetséges az, hogy az emberi tudat számára önmaga elmúlása problémaként jelenik meg? S ez már nem a szimpla életösztön, hanem valami egészen belülről jövő tudás, avagy ön-tudat, amely, akárhogyan is, kapcsolódik ahhoz, ami időn túli, ami nem elmúló, ami örök. Az ember igenis tud arról, hogy van benne valami, ami a létét az örökkévalósághoz kapcsolja, ami kiemeli a természetből, még ha maga a természet része is.
A halál azért az élet egyik legfontosabb jelensége, mert egyszerre, mintegy sűrítetten és drámai módon jelenik meg benne az emberi titok. Az, hogy embernek lenni mégis csak részesedés valamiben, ami túlmegy a földi-természeti ittléten, s amit nem is lehet megmagyarázni az Istennek hívott valóság feltételezése nélkül. Szóval, hogy az ember nem pusztán a létezők egyike, hanem köze van ahhoz a titokhoz, amit szimplán létnek nevezünk.
Nem véletlen, hogy a zsidó-görög-keresztyén kultúrkörben olyan ellentétes tartalmú szópárok jelzik az élet és halál problematikával, vagyis az emberi titokkal való örök és befejezhetetlen viaskodást, mint test és lélek, élet és halál, menny és föld, véges és végtelen, üdvösség és kárhozat, anyag és szellem, múlandóság és örökkévalóság, lét és nemlét, jó és rossz, világosság és sötétség, - és folytathatnánk.
Csak sajnálni lehet, hogy korunk happy kultúrája nem hajlandó foglalkozni az élet és halál nagy kérdéseivel. Ez szimplán azt jelenti, hogy nem hajlandó foglalkozni magával az emberléttel. Mintha minden arra menne ki, hogy az ember ne terhelje túl magát efféle nyomasztó kérdésekkel, s tegyen úgy, mintha minden rendben volna. Magától értetődő. Hát, semmi sincs rendben, és semmi sem magától értetődő. Nem véletlen, hogy a keresztyén üzenet ma túlságosan is nehéz üzenetként cseng. Jobb vele nem foglalkozni. Nem véletlenül nevezte Heidegger, a huszadik század egyik legnagyobb filozófusa korunkat a létfelejtés korának.
Szóval igen, élet és halál. Akkor tudunk vele igazán szembesülni, ha van bátorságunk feltenni a kérdést, hogy kicsoda az ember. A keresztyénségnek van erre válasza. S ha ma úgy tűnik, hogy erre a problémafelvetésre és válaszra korunk embere nem vevő, akkor ez nem a keresztyén üzenetet minősíti, hanem a kort, amelyben élnünk adatik. Ez a kor, amelyet bízvást nevezhetünk az ateizmus és materializmus korának, nem tud mondani semmit sem az élet és halál, az emberi titok nagy kérdéseiről. A keresztyén üzenet nem attól érvényes, hogy régi, hanem attól, hogy kérdésfelvetését, vagyis azt, hogy az emberi lét titkát csak Istennel összefüggésben lehet értelmezni, ma sem lehet lesöpörni az asztalról. Még ha sokan szeretnék is.
