Csak a vak nem látta, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. De lesz ez még rosszabb is. Nem kell társadalomtudósnak lenni annak megjóslásához, hogy muszlimok millióinak beáramlása Európába az amúgy is gyenge lábakon álló nyugati kereszténység további gyengüléséhez fog vezetni. S lám, a francia állami statisztikai hivatal – mint ezt a Mandinertől megtudtuk – húsvétkor közölte az adatot, hogy Franciaországban már több a gyakorló muszlim, mint a gyakorló katolikus.

Az a keresztény alaptétel, hogy a feltámadott Krisztussal közösségben az embernek örök élete lehet, szétfeszíti a ma ismert racionalitás kereteit. Ha tehát az a kérdés, hogy az egyház miért nem képes a mainál sokkal hatékonyabban megszólítani az embereket, akkor a válasz nagyon egyszerű: azért, mert az örök életről szóló üzenet egyre többek számára nem hihető.

Méghogy a kereszténység csak egy lájtos gügyögés. A kereszténységnél realistább valóságértelmezést el sem tudok képzelni.

Ma virágvasárnap van, kezdődik a nagyhét. Ez az a hét, amikor Jézus Krisztus történetén keresztül az ember megváltásának nagy műve megtörtént. Mi, keresztények azt hisszük, hogy Isten e konkrét történeti eseményen keresztül végérvényesen belenyúlt az ember önmagában vett történetébe, s kiszabadította az embert saját történetiségének fogságából. Krisztus feltámadt, s ezzel az emberi lét evilági története feletti és evilági történetén túli dimenzióját nyitotta meg. Az emberi lét végső célja túl van azon, amit ez az időbe zárt evilági történet nyújtani tud. A végső cél: részesedés Isten örökkévalóságából. A megváltás pedig az, hogy ez lehetséges.

Nem egyszer hallok olyan baloldali, kifejezetten rosszindulatú beszédet, hogy Orbán és kormánya önti a pénzt az egyházakba, cserébe az egyházak feladják függetlenségüket, s a „kormánypropaganda” elvtelen eszközeivé szegődnek. Az évszázados egyházellenes retorika napjainkban is tovább él és sokakat megtéveszt. A megtévesztés benne az, hogy mélyen hallgat arról a tényről, hogy az egyházak mai támogatását az egyházak totális kifosztásának a történelmi korszaka előzte meg. Ez a mai egyházellenes érzület és annak baloldali politikai megfogalmazása nem lát erkölcsi kihívást abban, hogy a kommunizmus alatt az egyházakat ért méltánytalanságokat valamiképp rendezni kellene. Azért nem, mert a baloldali történelemszemlélet eleve nem ismeri el és fel a kereszténység évezredes kultúraalkotó jelentőségét, tehát a keresztény kulturális hagyomány kommunizmus alatti erőszakos megszakítására adandó mai válasz sem tűnik fel számára megoldandó problémaként. Ez a logika arra az ócska marxista történelemszemléletre épül, hogy a kereszténység megszűnése történelmi szükségszerűség. A kereszténység magánügy, a hívek gyülekezzenek össze, ha akarnak, de annak az évszázados intézményi infrastruktúrának az újjáélesztésére, amely alapvetően járult hozzá ahhoz, hogy az egyházak társadalmi szerepüket betölthessék, semmi szükség nincs. Ha most Orbán és kormánya mégis támogatja a történelmi kereszténység intézményi hátterének újjáépítését, akkor mögötte nem értékrendi döntés áll, hanem az az aljas szándék, hogy kilóra megvegyék az egyházakat. Az egyházak tehát azért értenek egyet a kormány politikájának értékrendjével, mert le vannak fizetve.

Azt mondja Hodász András, hogy „nagyon fojtogató Magyarországon élni”. Ezért még az is megfordult a fejében, hogy külföldre távozik. Hodász András nem látszik tudatában lenni annak, hogy ami igazán fojtogató számára, az az, hogy együtt kell élnie Hodász Andrással. Igazán sajnálatos, hogy a maga belső problémáira adott reflexióit ellenzéki, egyházellenes politikai üzenetté konvertálta, s látnivalóan nem bír ellenállni a számára a balliberális térfélről felkínált figyelemnek és nyilvánosságnak, sőt fürdik benne, miközben azért hangsúlyozza, hogy ő szereti az egyházát. Ez azért így elég gyermeteg. Hodász András politikai szerepéről Máthé Zsuzsa írt egy kitűnő cikket, rámutatva, hogy Hodász „az egyház elleni hadjárat tökéletes eszköze lett”. Úgyhogy ezt a vonatkozást nem szeretném tovább ragozni.

Ami csak azt jelzi, sikerül újra és újra felhergelnie a többségi, kulturálisan keresztény-konzervatív magyar társadalmat. Nyilván nincs tudatában annak, hogy megnyilatkozásaival gőzerővel dolgozik az ötödik kétharmadon. Valójában köszönet illeti, s biztatnám, hogy csak így tovább. S ha lehetne javaslatom, érdemes lenne megfontolnia, hogy Tóta W. Árpáddal indítsanak egy közös felületet, mert látnivalóan mindkettőjüket érzékenyen érinti az a sokkoló kényszerképzet, hogy ez a mucsai magyar kereszténység csak nem bír leszokni bálványuk, Orbán Viktor imádásáról. Ha ketten összefognának, annak nagyon örülnék, kétségtelen nagy lépés lenne az újabb kétharmad megteremtése felé. De ha nem, úgy is jó, a lényeg, hogy abba ne hagyják. A jobboldali-konzervatív Mandinernek pedig köszönet, hogy erre a hatásmechanizmusra építve bámulatraméltó kitartással szemlézi őket.

Szegény apám, Isten nyugosztalja, református lelkészként egy ilyen mondaton kiakadt volna. Nincs még messze az a kor, amikor a felekezeti identitások egyik pillére a másik felekezettel való szembenállás volt. De nagyot változott a világ. Nem mintha a 16. századi sajnálatos egyházszakadás okozta súlyos történelmi következményeket sikerült volna teljességgel felszámolni, hanem azért, mert a keresztény önértelmezés számára új viszonyítási pontok, s ennek következtében új, a hagyományos felekezeti szembenállásokat nagyban háttérbe szorító, új törésvonalak körvonalai bontakoztak ki. Ennek a fejleménynek egyik alapvető oka, hogy a nyugati egyházak közösségére is rányomja bélyegét az összefoglalóan kultúrharcnak nevezett küzdelem az ugyancsak összefoglalóan liberalizmusnak és konzervativizmusnak nevezett világképek között. Új törésvonal jelent meg a liberális-progresszív és a konzervatív-hagyományos kereszténység között, olyan erőteljesen, hogy már egy új egyházszakadás lehetősége sem tűnik elképzelhetetlennek. A két kereszténység-értelmezés csoportjait már ez a két nézőpont erőteljesebben alakítja, mint a korábbi felekezeti hovatartozás. Ekként eshet meg, hogy egy konzervatív katolikus és református hamarabb szót ért egymással, mint egy liberális katolikus vagy református egy konzervatív katolikussal vagy reformátussal.

Az Európai Bizottság keresetet nyújtott be az Európai Bírósághoz a magyar gyermekvédelmi törvény miatt. Mint ismeretes, ez a tavaly elfogadott törvény tiltja a 18 év alattiak körében az LMBTQ-tartalmak megismertetését és terjesztését. Nem vagyok jogász, pláne nem szakjogász, úgyhogy fogalmam sincs, ha az EB megnyerné a pert, annak milyen jogi következményei lennének. De keresztényként kifejezetten aggaszt, sőt félelemmel tölt el, hogy az EB a szexuális irányultságok és nemi identitások körüli kultúrharcot jogi szintre emelte. Ezzel kimondatlanul is kimondta azt, hogy az Európai Unió egyik eszmei pillére az LMBTQ-ideológiát megalapozó világkép, sőt ezen világkép hosszútávú uralmi helyzetét a jogi kényszerítés eszközével is meg kell teremteni. Ezt pedig úgy kell elérni, hogy a zsidó-keresztény emberkép átadásának a hagyományban rögzült folyamatát meg kell szakítani, a nemzedékek közé akár a jog kényszerítő erejével is éket kell verni, hogy a felnövekvő nemzedékek megismerhessék a hagyományos emberképet leváltó, a genderideológián alapuló, a nemeket megszüntető emberképet. Az érvelés természetesen a közelebbről megfoghatatlan „európai értékek” és „emberi jogok” lózungjára van felépítve, s azzal van indokolva, hogy itt az ideje egy európai gyermekjogi stratégia megvalósításának, amelynek egyik alapvető ideologikus eszköze a genderideológia terjesztése kiskorúak körében. Mindez úgymond azért, mert a hagyományos nevelés eddigi folyamata voltaképpen csak „előítéleteket”, „sztereotípiákat” adott át a gyermekeknek a férfiról, a nőről, a házasságról és a családról, s ezzel állítólagos jogaiktól fosztotta meg őket, hiszen nem ismerhették meg a szexuális és nemi útkeresés gazdag, szivárványos lehetőségeit, s bele lettek kényszerítve a hagyomány jármába. Ekként tehát az LMBTQ-ideológia hozzáférhetővé tétele a gyermekek „felszabadításának” eszköze, gyermekjogi aktus, amely szükségszerűen illeszkedik az európai értékvilágba, sőt egyenesen következik belőle.  A keresztény értékeken nyugvó nevelés tehát jogfosztó, s ezért szankcionálni kell. Tehát amikor például egy református lelkipásztor kereszteléskor azt kérdezi a szülőktől és keresztszülőktől, hogy úgy nevelik és neveltetik-e gyermeküket, hogy majd ő, mármint a gyerek, ha felnő, önként tesz vallást hitéről, akkor ezzel voltaképpen eleve kizárja a gyermeket választási lehetőségeinek széles köréből. Jobb tehát a keresztény értékvilág átadásának ezt a láncolatát megszakítani, nehogy már konzervatív-keresztény generációk mondják meg a gyereknek, mi a férfi és mi nő, mi az apa és mi az anya, mert ezek úgymond szimpla előítéletek.

Miért teremtette Isten az embert férfinak és nőnek? Csak. Mert így tetszett neki. Pont.

Eléggé vicces, amikor a teremtett ember ilyen kérdéseket tesz fel. Ez olyan, mintha azt kérdeznénk, miért nem tud az ember repülni. Van rá egy tudományos válaszom: csak. Isten Isten, az ember meg ember, s ha ezt a hatalmi viszonyt az ember a maga hihetetlen nagyképűségével felborítja, abból komoly bonyodalmak bírnak keletkezni, mint ezt látjuk a mai zűrzavarban.

A Magyarországi Szabad Ökumenikus Közösség nevű, egyházaktól független közösség lelkésze, Csanády Viktor Holló „innovatív határlépésként” adta elő azt az eseményt, hogy az ezeréves dömösi templomban a „mesterséges intelligencia prédikált”. (Azóta nevezett lelkipásztor némileg korrigálta magát, mondván, hogy többször ilyen nem lesz, aminek örülünk, de ez még nem teszi érdektelenné azt a szenzációhajhász, ám annál súlyosabb elvi kérdést, hogy egy gép tud-e prédikálni. Ha egy ateista válaszolna igennel, nem is foglalkoznék vele. De ha egy teológus, akkor keresztény nézőpontból nem lehet elmenni mellette szó nélkül.)