Egyik ismerősöm, aki amúgy ateista, azzal jött nekem, hogy ő azért nem szereti a keresztyénséget, mert az állandóan csak a bűnről beszél. Ez nem jó – mondta –, mert az emberekben csak felesleges bűntudatot idéz elő. Arról nem is beszélve, hogy nem igaz. Vannak ugyanis jó emberek, s lehetetlenség nem látni, hogy az emberek többségében igenis ott van a jó szándék, az önzetlenség, az áldozatkészség, a segíteni akarás. Vannak persze gonoszok, rossz emberek is, de a többség igenis törekszik a jóra. Fölösleges tehát az embereket kriminalizálni, s úgy tekinteni rájuk, mint valamiféle bűnözőkre. Amúgy pedig nagyon nem szerencsés, hogy ha valaki véletlenül betéved egy templomba, pusztán érdeklődésből, akkor azonnal azt csapdossák a fejéhez, hogy ő bűnös. Nem csoda, ha a keresztyénség ma ott tart, ahol tart, hiszen ki vevő egy ilyen üzenetre? Talán valami bíztató kellene a ledorongolás helyett.
Nem állítom, hogy abban, amit az ismerősöm mondott, nincs igazságmozzanat. Én is hallottam már prédikáció gyanánt elmondott erkölcsi szózatot, amelyben semmi részvét nem volt, s főleg nem volt benne evangélium. Ám mégis, azt gondolom, hogy templomainkban az evangélium szól, s messze nincs igaza ismerősömnek.
S ha probléma van a keresztyénséggel, merthogy az unos-untalan a bűnről beszél, akkor az nem azért van, mert a keresztyénség úgymond „élvezi” a mások bűneiben való lubickolást, s boldoggá tenné valamiféle erkölcsi fölénytudat, amelynek a magasából szitkait szórhatja a bűnös világra.
Sokkal inkább arról van szó, hogy a keresztyén üzenet – szemben olyan vélekedésekkel, miszerint a hívők csak amolyan jámbor, szépelgő lelkek – valójában radikálisan realista. Azért realista, mert fel mer tenni olyan kérdéseket, amelyeket az amúgy önmagukat realistáknak gondolók rendre a szőnyeg alá söpörnek, s álomvilágban ringatják magukat. Ezek közül is az egyik legfontosabb – ha már bűnről van szó –, hogy honnan van a rossz világban? S miért nem lehet leküzdeni?
Ha van valami, ami a Biblia igazságából tapasztalati úton is igazolható, az éppen az emberről szóló tanítása. Ha valakinek kétségei lennének arról, hogy milyen az ember, s mi az, ami végigkíséri egész történetét, akkor a válasz nagyon kézenfekvő: a rossz állandó jelenléte. Ha ugyanis az ember valóban olyan jó lenne, ahogyan ismerősöm is állította, akkor nem bírom belátni, hogy vajon miért nem lehet megteremteni az ideális világot? Miért van az, hogy a történelem nem más, mint háborúk szakadatlan sorozata, folytonos hatalmi-birodalmi igények állandó harca? Miért nem lehet szeretetben, békességben, igazságosságban élni? Minek kellenek fegyverek? Mitől van az, hogy a világbéke nem más, mint fizikai erők törékeny egyensúlya?
Nos, akinek kétségei lennének afelől, hogy milyen az emberi természet, az tegyen fel hasonló kérdéseket. S aki abban az illúzióban ringatja magát, hogy „majd egyszer” eljön az ideális világ, a „szabadság, egyenlőség, testvériség” utópisztikus világa, az jobb, ha leszámol efféle csacskaságokkal. Az ember eddigi története semmiféle valós alapot nem szolgáltat ahhoz, hogy ilyen álomvilágban ringassuk magunkat.
A keresztyénség azért radikálisan realista, mert számol a bűn egyetemes és állandó valóságával.
Szó nincs viszont arról, hogy ebbe beletörődne, avagy a rossz állandó jelenlétét megadóan elfogadná. Éppenséggel azok ringatják illúzióban magukat, akik elhiszik, hogy az ember képes önerőből meghaladni a rosszat, s az úgynevezett „történelmi fejlődés” elhozza majd a várva várt szép új világot. Aki efféle mítoszokban hisz, jobb, ha készül a háborúra.
A keresztyénség realizmusa abban áll, hogy végképp leszámol az ember önjavító – és önmegváltó képességeivel, de ugyanakkor nem is nyugszik bele, hogy az ember már csak ilyen. Ehelyett inkább ez a radikális realizmus arra mutat rá, hogy az ember mindig is Istenre utalt. Ugyan, miért is lenne szükség Isten megváltó szeretetére, egyáltalán, a megváltásnak mi értelme lenne, ha amúgy a világ képes lenne megoldani önmaga állandó válságát? Eme válság pedig abban áll, hogy soha nem tud azzá válni, amivé amúgy szeretne.
Az örömhír az, hogy a rossz állandó és leküzdhetetlennek tűnő jelenlétével szemben a világot mégis lehet Isten hatalmával összefüggésben látni. Sőt, csak így lehet igazán és reálisan látni. Nem véletlen, hogy a keresztyén üzenet kulcsszava a bűnbocsánat. Ez bizony meghaladja a bűn-büntetés könyörtelen logikáját, s épp az ember végérvényes jövője felé mutat.
Dehogy van itt szó arról, hogy a keresztyénség csak a bűnről beszél. Sokkal inkább arról, hogy az embernek, annak ellenére amilyen, mégis a feltámadott Jézus Krisztusban adott jövője van. Meg kellene halnia, és mégis élhet. De ezt csak az értheti meg, aki képes szembesülni az emberi lényeg, az önmagában vett történelem lesújtó valóságával.
