A defetizmus kishitűség, egy olyan gondolkodás-és magatartásforma, amely nem hisz a győzelemben, s a bukásra számít. Mint ilyen, romboló, s belülről bomlaszt. Létezik-e olyan ember egyházunkon belül, aki még nem találkozott volna defetizmus református változatával? Lehet, hogy sokakban nem tudatos, inkább csak amolyan öntudatlan csüggedtség és hitetlenség, amely mögött kimondatlanul is az a soha be nem vallott gondolat és érzület munkálkodik, hogy a keresztyénségnek befellegzett. Vége.

Él pápán egy közismert matematika tanár, akinek egy mondása szinte szállóigévé vált a városban. Eszerint „van a matematika és a fizika, s az összes többi bélyeggyűjtés”. Azt akarja ezzel a tanár úr elmondani, hogy az igazi tudomány a természettudomány, s az összes többi tudománynak tartott valóságmegismerési módszer valójában csak fikció, kitalálás, ábrándozás. Tetszetős a mondat, nem véletlenül terjedt el, s az sem véletlen, hogy a tanulók többsége minden további nélkül be is vette, mint valamiféle humoros formában megfogalmazott nagy igazságot. Amiből csak az látszik, hogy a tanár úr véleménye nem magánvélemény, inkább olyan látás a tudományról, amely ma szinte általános, csak ez a mondás még közérthetőbbé teszi.

A napokban megjelent egy izgalmas könyv a Kálvin Kiadótól. A szerzője egy amerikai író, Marylinne Robinson, akitől a magyar olvasó ismerheti a Gileád c. regényét. Ez a mostani kötet egy esszégyűjtemény, amelynek ez a provokatív címe: A gondolkodás szabadsága.

Az év utolsó és első napjának az a varázsa, hogy ilyenkor az ember úgy érzi, nyakon csípte az időt, ami amúgy titokzatos és megfoghatatlan. Miközben a valóságérzékelésünk egyik alaptulajdonsága, hogy időélményünk van, addig elég bajban vagyunk, ha arra kell válaszolnunk, hogy mi is az idő. De nincs ebben semmi különös, hiszen nem csak az idővel vagyunk így, hanem mindennel, ami úgymond „van”. Titkok világában élünk, szemben a nagy ismeretlennel, de közben mégis azzal az alapvető igénnyel, hogy ez a világ azért mégis csak legyen olyan, mint az otthonunk, ahol már behunyt szemmel is tájékozódni tudunk.  Az óév-újév fordulója, a megszámolt idő, azt az illúziót adja meg, mintha otthon lennénk az időben, s mintha megragadhatnánk azt, ami amúgy rendre kicsúszik a kezünkből.

Sohasem tudtam magamról, hogy ortodox lennék, önmeghatározásomban ez eszembe sem jutott.  Inkább azt mondanám, liberális konzervatívként tekintettem magamra, már ha a klasszikus liberalizmus mond ma még valamit.

A nyugati civilizáció történetére az volt a jellemző, hogy miközben belsőleg dinamikus volt, egymásnak ellentmondó rétegek rakódtak egymásra és vívták sokszor ádáz harcaikat, addig maga a világnézeti keretrendszer, amelynek forrása a zsidó-keresztény hagyomány, s amelyen belül értelemeztük a dolgokat, meg tudta őrizni önmagát. Egyszóval, voltak még magátólértetődőségek.

Mint olvasható, Petryt azért kellett kirúgni, mert a Hertha aláírta a sokszínűségi chartát. Ez egy olyan dokumentum, amelyben az aláíró elkötelezi magát a sokszínűség értékei mellett.

A Magyar Narancs közölt egy sajátos összefoglalót egy vitáról, amelyet Monostori Tibor református egyháztag robbantott ki a nevezett újságban azzal az állításával, miszerint a keresztyének támogathatják az azonos neműek házasságát. A válasz nem maradt el, mi több, a Narancs szerint „fundamentalista szőnyegbombázás” indult a „progresszív keresztények” ellen. Az Evangelikál Csoportban elutasítólag reagált Monostori megszólalására Márkus Tamás András, dr. Kovács Kálmán Árpád, Makay László, Mihalik Angela, a Divinity blogban Szabados Ádám, a Hittem, azért szóltam blogban pedig jómagam. A témával foglalkozott a Vasárnap is. Ez lenne a „ fundamentalista szőnyegbombázás”.

Azt szoktuk mondani, hogy Jézus Krisztus feltámadása megnyitotta az utat az ember számára az Istennel való végső, teljes és örök közösség felé.

Mit kezdjen ma húsvéttal a nyugati világ? Van abban valami abszurd, hogy itt van egy történet, a Jézus feltámadásának a története, egy kétezer évvel ezelőtti esemény, amely a máig elér, olyannyira, hogy a közösségi emlékezet ünnepként tartja számon, de az általános gondolkodás, a mentalitás, a hétköznapi tudat már nem nagyon tud vele mit kezdeni. Ezt a nyilvánvaló eltolódást a régről hozott emlékezet és a mai tudat között a valaha volt nyugati keresztény társadalmak úgy hidalják át, hogy a feltámadásban közölt üzenettel nem kezdenek semmit. Nem látnak benne tartalmat, hanem pusztán leíró jelleggel tudomásul veszik, hogy a „keresztények” ilyenkor Jézus Krisztus feltámadására emlékeznek.