Él pápán egy közismert matematika tanár, akinek egy mondása szinte szállóigévé vált a városban. Eszerint „van a matematika és a fizika, s az összes többi bélyeggyűjtés”. Azt akarja ezzel a tanár úr elmondani, hogy az igazi tudomány a természettudomány, s az összes többi tudománynak tartott valóságmegismerési módszer valójában csak fikció, kitalálás, ábrándozás. Tetszetős a mondat, nem véletlenül terjedt el, s az sem véletlen, hogy a tanulók többsége minden további nélkül be is vette, mint valamiféle humoros formában megfogalmazott nagy igazságot. Amiből csak az látszik, hogy a tanár úr véleménye nem magánvélemény, inkább olyan látás a tudományról, amely ma szinte általános, csak ez a mondás még közérthetőbbé teszi.
No de mi ezzel a látásmóddal a probléma? Az a probléma, hogy a mai általános gondolkodásban az a jelző, hogy „tudományos” azt jelenti, hogy érvényes. A „tudományos” jelző legitimál, azt fejezi ki, hogy azt a valóságmagyarázatot, amelyet ezzel a jelzővel illetnek, illik komolyan venni, mert az bizonyított tényeken nyugszik, szemben olyan magyarázattal, amely csak vélekedés, hit, érzés, spekuláció, fikció, de amelynek semmilyen „tudományosan” bizonyított valóságalapja nincs. Az „igazi” tudomány nem nyugodhat hiten, csakis kétségbevonhatatlan és bizonyított tényeken.
A tudomány fogalmának ez a kisajátítása és leszűkítése a természettudományra ma szinte magától értetődő „igazsággá” vált annak minden súlyos és messzire ható következményével együtt. Ha ugyanis a természettudomány az egyetlen tudomány, s ez a tudomány az, amellyel bármilyen valóságmagyarázatot igazolni lehet, akkor ez azt jelenti, hogy a természettudomány az egyetlen, amely arra hivatott, s arra jogosult, hogy ki mondja: mi az igazság. Ha viszont a természettudomány az igazság mértéke és mércéje, akkor annak beláthatatlan következményei vannak, mint ahogyan ezt ma is, de már elég régóta van szerencsénk tapasztalni.
Az csak a kisebbik probléma, hogy mint látjuk, a teológia mint valóságmagyarázat elvesztette rangját, besorolódott a fikció, vagyis a szubjektum belső világának termékei közé. S mint tudjuk, hinni mindenki tud, szabadság van, higgye mindenki azt, amit akar, de a teológia immár nem emelkedhet az érvényes és érvényességre igényt tartó valóságmagyarázat rangjára.
A nagyobb és sokkal súlyosabb gond és ellentmondás az, hogy a tudomány fogalmának természettudományos kisajátítása mögött téves hit lappang. Mégpedig az a hit, hogy immár az ekként értelmezett tudomány képes egyedül a valóság helyes és igaz magyarázatára, s ez feljogosítja arra, hogy önmagát egyedül érvényesnek tartó, mértékadó és kanonikus világmagyarázatot adjon.
Távol áll tőlem lebecsülni a természettudományok eddigi fantasztikus és előre soha nem látott eredményeit, s mindnyájan hálásak lehetünk Istennek mindazokért a javakért, ajándékokért, amelyek e tudományok nélkül soha nem válhattak volna életünk részévé.
Ám látni kell, hogy amikor ez a tudomány a végső igazságok mércéjévé teszi önmagát, akkor önmagának ellentmondva hitre épít és kivetít, mert abban az illúzióban ringatja önmagát, hogy az anyagnak nevezett valami egy csipetnyi darabjának ilyen-olyan megismeréséből egész világmagyarázatot kreálhat. Szétboncolja például az embert, legkisebb anyagi részecskéire trancsírozza, de nem találja benne a léleknek és szellemnek nevezett valamit, s már ki is jelenti a „végérvényes” igazságot: márpedig lélek és szellem nincs is, pláne nincs olyasmi az emberben, ami nem az emberből származik. S ez az állítás „tudományos”, s állítólag a színtiszta igazság.
Fontos, alapvető adománya Istennek a tudomány, főleg akkor, ha nem érti félre önmagát, és belátja saját határait. Nekünk, keresztyéneknek pedig nem kell bedőlni annak a ma ügyeletes mítosznak, hogy egyedül a természettudomány a végső igazság mércéje. Ami engem illet, maradok a teológiánál.
