A defetizmus kishitűség, egy olyan gondolkodás-és magatartásforma, amely nem hisz a győzelemben, s a bukásra számít. Mint ilyen, romboló, s belülről bomlaszt. Létezik-e olyan ember egyházunkon belül, aki még nem találkozott volna defetizmus református változatával? Lehet, hogy sokakban nem tudatos, inkább csak amolyan öntudatlan csüggedtség és hitetlenség, amely mögött kimondatlanul is az a soha be nem vallott gondolat és érzület munkálkodik, hogy a keresztyénségnek befellegzett. Vége.
Nem kell azon csodálkozunk, hogy ha a mai nyugati keresztyénségünk helyzetét nézzük, ettől az eléggé pesszimista jövőképtől nehezen tudjuk távol tartani magunkat. A történelem mintha igazolni látszana egy olyan, ma szinte általánosan elfogadott és régi eredetű feltételezést, hogy a fejlődés, a haladás szükségszerűen hozza el a keresztyén hittől való általános és tömeges elfordulást. Magyarán, hogy egyre kevesebb ember gondolja, hogy a keresztyénség összefér mindazzal, amit modernitásnak hívunk. E feltételezés alapján modernitás és keresztyénség szükségszerűen szembe kerül egymással, mert a modernitás már nem tud mit kezdeni a keresztyén világmagyarázattal. Mi köze is lehetne a mai embernek egy olyan magyarázathoz, amely a világot Istennel hozza összefüggésbe?
Sajnálatos módon ez a hamisan értelmezett modernitás olyannyira átjárta az európai társadalmakat, köztük a magyart is, hogy ma szinte magától értetődőnek tűnik fel, hogy a keresztyénség utáni kort követi a modernitás korszaka, amely szükségszerűen ateista és szekuláris. Ezt ismerjük, nem ez az igazán érdekes.
Az igazán érdekes az, hogy az ateizmusra épülő európai modernitás-gondolat úgy vált uralkodóvá, hogy közben senki meg nem kérdezte, vajon igaz-e az a valóságértelmezés, amelyet kínál? Mint ahogyan azt sem bizonyította senki sem, hogy a keresztyénség valóságlátása hamis. Így állt elő az a helyzet, hogy ma semmiféle igazolást nem kíván egy olyan kijelentés, miszerint „Isten nincs”, sőt racionálisnak tűnik fel, ám annál inkább magyarázatra szorulóként jelenik meg egy olyan mondat, hogy „Isten van”.
A modernitásban az ateizmus a normatív világnézet, amelyhez képest léteznek még úgynevezett „hívők”, akik azzal „igazolják” Isten-hitüket, hogy a „szívükben érzik”. Így lett a keresztyénségből valamiféle kisebbség, amelynek ugyan még joga van létezni, de már elbukta a küzdelmet a világmagyarázatok harcában. A keresztyénséggel eszerint csak egy probléma van, hogy amit állít a világról és emberről: nem igaz.
A keresztyén defetizmus egy olyan mentalitás, amelyet észrevétlenül átjárt a modernitásnak az a mítosza, hogy a keresztyénség immár elvesztette azt a képességét, hogy érvényes világmagyarázatot adjon. A keresztyén defetizmus jellemző mondata: „hinni a valóság ellenére kell”. A hit tehát már nem ismeret, hanem csak érzés.
No és mi van akkor, ha a helyzet pont fordított, s nem a ma uralkodó, hitetlen és ateista korszellemnek van igaza, hanem a keresztyén hitben a valóságról megfogalmazott ismeretnek? Mert ne tévedjünk. A tét nem az, hogy mi lesz a keresztyénség jövője? S tét az, hogy kinek van igaza?
Eszem ágában sincs a valóság ellenére hinni. Nem vagyok idióta. Talán pont fordítva: érteni szeretném a valóságot, s ezért hiszek. Talán ki kellene kerülni ennek a soha nem bizonyított korszellemnek a fogságából, amely elhitette, hogy Isten léte vagy nem léte a szubjektum dolga. Isten nem azért „van”, mert én úgy érzem az én nagy szívemben, s ez lenne úgymond a „bizonyíték”, hanem talán pont fordítva, Isten objektív léte és Jézus Krisztus feltámadásában kijelentett objektív valósága az egyetlen fix nézőpont, ahonnan a valóság egésze még belátható és értelmezhető.
A keresztyén defetizmus egy olyan – meglehet, öntudatlan – magatartás-és gondolkodásforma, amelyet már átjárt a mai ateista korszellem, de még azt gondolja magáról, hogy keresztyén. A hitben megfogalmazott ismeret immár csak a szubjektum belső magánügye. Hinni a valóság ellenére kell. De ez hazugság. Nem a keresztyénség téved, hanem az a korszellem, amely kitalálta, hogy a valóság önmagában is érthető, s aki hisz, a valóság ellenére hisz.
S ha innen nézzük az egyházat, akkor nem kerülünk bele jelenkorunk szellemének fogságába, amely azt akarja elhitetni velünk, hogy elérkeztünk egy keresztyénség utáni korba, s ez a „fejlődés” úgymond szükségszerű. Éppenséggel az a helyzet, hogy korunk általános valóságlátása, a modernitás világnézeti kliséi téves alapokon nyugszanak. Úgyhogy sürgősen abba kell hagyni a köreinkben is gyakran tapasztalható defetizmust, amely nem bír kikeveredni a korszellem nyomása alól, s egyfolytában csak a keresztyénséget és az egyházat gyászolja. Éppenséggel a mai ateista korszellemnek lesz vége, mert kiderül, hogy a keresztyénség megszűnése felé haladó történelemről alkotott képzete szimpla hazugság.
