Az év utolsó és első napjának az a varázsa, hogy ilyenkor az ember úgy érzi, nyakon csípte az időt, ami amúgy titokzatos és megfoghatatlan. Miközben a valóságérzékelésünk egyik alaptulajdonsága, hogy időélményünk van, addig elég bajban vagyunk, ha arra kell válaszolnunk, hogy mi is az idő. De nincs ebben semmi különös, hiszen nem csak az idővel vagyunk így, hanem mindennel, ami úgymond „van”. Titkok világában élünk, szemben a nagy ismeretlennel, de közben mégis azzal az alapvető igénnyel, hogy ez a világ azért mégis csak legyen olyan, mint az otthonunk, ahol már behunyt szemmel is tájékozódni tudunk.  Az óév-újév fordulója, a megszámolt idő, azt az illúziót adja meg, mintha otthon lennénk az időben, s mintha megragadhatnánk azt, ami amúgy rendre kicsúszik a kezünkből.

Az idő síkjai közül a legrejtélyesebb a jövő idő. Ami még hátra van. No, ez az, amit mindenki szeretne tudni, s ez az a kábítás, amivel az ember mindig be tudja csapni magát. El tudja hitetni magával, hogy a jövőlátás birtokába juthat.

Mi tagadás, ezzel az önbecsapással már a keresztyénség hitét is megvádolták. Mert hiszen mi is a keresztyénség? Birkózás az idővel. Válasz arra az örök kérdésre, hogy mi az, ami volt, van, s ami még hátravan?  Vagy még pontosabban: merre tart az idő egésze? Csakhogy a keresztyénség nem úgy ad választ, hogy a jelenből pislogat a jövő felé, hanem pont fordítva, a jövőből a jelen felé. Azt állítja, hogy a végérvényes jövő Krisztus feltámadásában már megtörtént, s éppenséggel az emberi történelemben nem az történik, hogy halad az amúgy ismeretlen jövő felé, hanem a nagyon is ismert, abszolút jövő közeledik a jelen felé. „Jövel, Uram Jézus!”. Ez a Biblia utolsó mondata.

Erre azt mondják korunk okos és művelt időjósai, a „szakértők”, hogy ez bizony csak képzelgés, hiszen semmi sem bizonyítja tudományos objektivitással azt, hogy a keresztyén jövőkép helytálló lenne. Valójában csak a ma tudománynak nevezett valóságlátás hivatott arra, hogy a jövőről kellő elfogulatlansággal bármit is mondjon. Eszünk ágában sincs lebecsülni a tudományt, hiszen fantasztikus felfedezései nélkül ma moccanni sem tudnánk. Én is egy laptopon írom ezt a cikket és e-mailen fogom elküldeni a szerkesztőségnek. Negyven évvel ezelőtt, teológus koromban pedig végtelenül boldog voltam, hogy egy Erika írógéphez jutottam. Ám nem is téveszt meg az a nagyképűség, ami a kétségtelen fejlődés hatására ma sokakat megkísért, hogy ti. az ember mára már a mindentudás közelébe jutott volna, s még egy kis  idő, s azt is tudni fogjuk, hogy mit rejt a jövő. Ez szimpla kivetítés. Azért, mert valamicskét megismertünk a valóság törvényszerűségeiből, még messze nem jelenti azt, hogy mindent tudunk. Semmit sem tudunk. Főleg azt nem, hogy mivégre van az idő? Igaza van az Igének: „Az ostoba szaporítja a szót, pedig nem tudja senki, hogy mi fog történni. Ki is tudná megmondani, hogy mit hoz a jövő?” (Prédikátor 10,5.) Szóval, egyezzünk meg abban, hogy tudomány az ember végérvényes jövőjéről semmit sem tud mondani. De korunkban elterjedt egy mítosz, miszerint a valóságról csak a ma racionálisnak tekintett nézőpontból lehet bármit is hitelesen mondani. S hogy mi a „racionális”, azt majd az „objektivitás” mítoszába beleszerelmesedett ateista szakértők megmondják. Mert ők már felvilágosultak, szemben azokkal, akik a keresztény hit sötétségében élnek. Ennek hatására milliók el is hitték, hogy a keresztyén hitnek immár semmi keresnivalója nincs a végső jövőre vonatkozó üzenetek világában. Mert úgymond ez a hit csak az emberi lélek szülötte. Szubjektív, szemben a tudomány „objektivitásával”.

No és mi van akkor, ha kiderül, hogy a végső jövő magyarázatára vállalkozó tudományos racionalitás mögött is hit áll? Nevezetesen az a hit, hogy az időnek nincs tartalma, s nem kell benne semmiféle időn túli célszerűséget, irányultságot látni benne. Akkor az van, hogy marad a nagy semmi, azzal a végköveteztetéssel, hogy ennek az egésznek, amit életnek hívunk, semmiféle végső értelme nincs. Ha az idő egésze értelmetlen, minden az. Ez önpusztító és öngyilkos hit.

Akkor inkább maradok a keresztyén hitnél, amely képes még a jövő idő örök kérdésére válaszolni. Miért is kellene keresztyén hitemet egy másik, önpusztító hitre lecserélnem?