A napokban megjelent egy izgalmas könyv a Kálvin Kiadótól. A szerzője egy amerikai író, Marylinne Robinson, akitől a magyar olvasó ismerheti a Gileád c. regényét. Ez a mostani kötet egy esszégyűjtemény, amelynek ez a provokatív címe: A gondolkodás szabadsága.

Nos, ami engem illet, a szabadság szótól már összerezzenek. Nem szeretem. Hiába, no, senki sem menekülhet a kortól, amelyben élnie adatott. S a kor, amelyben élünk, egy olyan kor, amelyben a „szabadság” szó le van foglalva. A történet visszamegy egészen a felvilágosodásig, noha elég bajos meghatározni, hogy mikor is kezdődött a felvilágosodás. Talán Descartes híres tételével, aki azt találta mondani, hogy „cogito ergo sum” – gondolkodom, tehát vagyok?

Ez az ártatlannak tűnő mondat ugyanis nem egyebet állít, mint azt, hogy a valóság megértéséhez az emberből kell kiindulni. Ő, mármint az ember a fix pont. A szabadság tehát abban állna, hogy az emberi léthelyzetet nem Isten felől kell megérteni, hanem az embert magát kell abszolút kiindulóponttá tenni. El kell vetni mindent, amely abból a hitben megfogalmazott feltételezésből indul ki, hogy az emberi lét egy értelmes egész része, amely mögött isten áll. Nem Isten többé az értelemadó létalap, hanem maga az ember, akinek az így megtalált szabadságában egyetlen feladata van: le kell fejtenie önmagáról a gondolkodását gúzsba kötő régi dogmákat, s racionálisan be kell látnia, hogy minden, amiben addig hitt, valójában téves. Nem a hitben látott, Isten által megalapozott egészből kell levezetnie önmagát, hanem pont fordítva, rá kell döbbennie arra, hogy nincs más ismeret és tudás, csak az, amit önmagában és önmagából előbányászhat. Az olyan szavakat pedig, mint kijelentés, kinyilatkoztatás, el kell felejteni, mert azok csak a gondolkodás szabadságának a keresztyénség által „kitermelt” korlátai.

Szóval efféle gondolatok jutottak eszembe, amikor Robinson könyvét a kezembe vettem. De pillanatok alatt rájöttem, hogy nem erről van szó, hanem a szabadság fogalmának új értelmezéséről.

Azzal ugyanis, ahogyan a felvilágosodásban bekövetkezett fordulat és annak folyományai megalkották a szabadság fogalmát, egy új dogma jött létre. Ez a dogma úgy szól, hogy a világ, s benne az emberi lét Isten nélkül is érthető. Ez a dogma olyan mélységesen átjárta a keresztyén Nyugatot, hogy ma már szinte evidenciaként tűnik fel. Mint ahogy magától értetődőnek tűnik fel az is, hogy amit a régiek mondtak, az mind butaság, egy mítoszoktól uralt kor bizonyságai. A „sötét középkor”, szemben a felvilágosodás új korszakával, amelyben az ember végre megvilágosodott, s rájött arra, hogy gondolkodói függetlenségének a záloga, ha megszabadul ezektől az ósdi-régi keresztyén valóság-magyarázatoktól.

De hát ez egy mítosz. Mítosz az, hogy a modernitás nem tud mítoszokat gyártani. Amint erre Robinson is rámutat, a gondolkodás szabadsága ma éppen abban állna, hogy meg kell szabadulni a korunk emberét gúzsba kötő felvilágosult-ateista, modern mítoszoktól. Például attól a mítosztól, hogy hit és ész szemben áll egymással, s ami ésszerű, az szükségképpen hitetlen.

Talán sokkal inkább arról van szó, hogy a modernitásnak ez a mítosza egyszerűen kisajátította a racionalitás fogalmát, s úgy tüntette fel a dolgot, mintha az észszerűség fogalma eleve kizárna egy olyan valóság-magyarázatot, amelyben Istennek mint a valóság végső, egyetlen és objektív alapjának helye lehetne. De – teszem fel a kérdést – miért nem racionális az, ha az ember a valóság mögött egy végső értelmet feltételez, s miért racionális az, ha az Isten-kérdést kitörli a gondolkodásából?

Igaza van Robinsonnak, az efféle, minden racionális alapot nélkülöző kliséktől, a modernitás mítoszaitól sürgősen meg kell szabadulnunk. Ez ma a keresztyén gondolkodás szabadsága.

Jöjjön hát egy új felvilágosodás. „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát, a homály földjén lakókra világosság ragyog. (Ézsaiás 9,1.) .