„Üdvözítő született ma nektek” – szól a keresztyén üzenet. Mire a ma kérdése erre a kijelentésre nem az, hogy ki ez az üdvözítő, hanem maga a szó. Miféle tartalommal bír ma ez a szó, hogy üdvözítő? Az üdvözítő fogalmát egész egyszerűen lehetetlenség belehelyezni egy mai szekularizált, világias és ateista világképbe. Pedig nem olyan bonyolult ez.
Az üdvösség, az üdvözítő, avagy a megváltás, a megváltó, a megtartó fogalma egy olyan valóságlátásra utal, amely szerint az emberi lét egésze, úgy, ahogy van, problematikus. Valami alapvetően hiányzik belőle, nem teljes. Megoldhatatlan. Üdvözítőre van szükség. S valóban, aki nem látja a saját földi ittlétét problematikusnak, magyarázatra szorulónak, hanem mintegy öntudatlanul éli az életét, annak számára az üdvösség szó a világon semmit sem jelent, s csak értetlenül bámul, hogy mi is légyen az. Pedig ha valaki kicsit is őszinte önmagához, felfedezhetné magában azt a valóságos tartalmat, ami az üdvösség szóban lüktet: az örök és csillapíthatatlan vágyakozást Isten után. Az üdvösség szóban az az alapvető emberi élmény és tapasztalat fejeződik ki, hogy az emberi lét önmagában mindig elégtelen, töredékes, esetleges, átmeneti, időbe zárt, s nincs benne semmi sem, amely végérvényesen képes lenne meghaladni az evilági ittlét mardosó elégtelenségét.
Továbbá, az üdvösség fogalma azt a meggyőződést fejezi ki, hogy az ember önmagában soha nem is lesz képes arra, hogy valaha is megoldja életének alapvetően problematikus jellegét, s véglegesen megszüntesse ezt a mardosó hiányérzetet, avagy az Isten utáni olthatatlan vágyat. Az üdvösség azt jelenti, hogy Istenre van szükség ahhoz, hogy az ember ember legyen legbensőbb igénye szerint. Az üdvösség szava mögötti alapvető emberi igény ugyanis a teljes közösség Istennel. S hogy honnan van ez az igény, miért inkább nincs, arra aligha lehetséges más magyarázat, mint az, hogy az ember eleve Istentől származik. Az ember mindig szeretne az lenni, aki mindig is volt, az Istennel való eredetközösségben.
Az, hogy az üdvösség szó ma problematikus és nehezen feldolgozható, avagy éppen érthetetlen tartalomként jelenik meg, onnan van, hogy megjelent egy új, de alapvetően hamis világkép, amely mára uralkodó eszmévé vált. Ez a valóságlátás ugyan érzékeli az emberi lét problematikus jellegét, tud a mindig jelenlévő hiányról, ám azt üzeni, hogy az ember elégséges önmagának, hogy önmaga létének egyetemes és időtlen gondjait megoldja.
Megjelent egy új világkép, amely hisz az ember megjavíthatóságának, a fejlődésnek és a haladásnak az eszméjében. Eszerint szó sincs arról, hogy az embernek messiásra, vagyis Isten „közreműködésére” van szüksége ahhoz, hogy létének alapvető kérdéseit megoldja. Mert az ember fejlődik, halad, az erkölcse javul. Lám, ma már senkit sem húznak karóba. Egyre inkább alkalmassá válik arra, hogy önmaga morális küldetését beteljesítse. Ekként, a történelemben is progresszió, haladás van, s nem csak a technológia, a tudomány, az emberi képességek kibontakozása terén, hanem magában az emberi erkölcsben. Jelen van ugyan a rossz, de a rossz fokozatosan leküzdhető, s a történelem voltaképpen semmi más, mint az ember önjavító folyamata, melynek eredményeként fokozatosan kialakul az az ember, akinek mindig is lennie kell.
Ez valóban egy szépnek mutatkozó, humanista eszme, amelyet bízvást nevezhetünk világias messianizmusnak. Annyira szép, hogy sokszor még keresztyéneket is megtéveszt, s így lesz sokak szemében a keresztyénség is valamiféle eszme, mozgalom, amely arra hivatott, hogy a maga vallásos eszközeivel úgymond hozzájáruljon az állítólagos történelmi haladáshoz az emberré válás folyamatában. Így lesz magából Jézusból is a nagy humanista, a jó ember, a példa, akinek a követése valami olyasmi, mint bármiféle történelmi modellnek az utánzása. Sajnálatos módon azt kell mondjam, ez semmi más, mint a keresztyénség megváltásról és üdvösségről szóló üzenetének a kiüresítése.
Jézus Krisztus ugyanis nem a humanista példa, hanem a megváltó, az üdvözítő, ami pont azt jelenti, hogy az ember mindig is elégtelen marad önmaga létének megoldására. Ha ugyanis elégséges lenne, akkor ugyan minek megváltó, minek üdvözítő, s mi értelme lenne az üdvösség fogalmának? Az üdvözítő az üdvösség szerzője. Isten az, aki az embernek üdvösséget ad, és nem az ember az, aki megváltja önmagát. Ha ez a két látásmód felcserélődik, akkor az üdvösségből nem lesz más, mint egy vallásos mázzal leöntött, de valójában világias utópia.
Mert az üdvösség ez: az Istennel való végső és teljes közösség, amely értelemszerűen nem a „történelmi fejlődés” eredménye, hanem éppenséggel túlmutat történelmen és időn, s az Isten által adott végérvényes jövőbe emeli az embert. A Jézus Krisztusról mint üdvözítőről szóló bizonyságtétel azt jelenti, hogy Benne teljesedik be az ember, s válik az Istennel való végső közösség részesévé. Túl történelmen és időn, s túl mindenen, amit átélünk az életnek nevezett átmenetiségben.
