Az identitás napjaink divatszava. Mintha ma mindenki az identitást keresné. A nő, a férfi, a család, a nemzet, Európa, a civilizáció. Az ember. Ez arra utal, hogy napjaink szinte egyetemes élménye a megroppant, avagy elveszett identitás utáni hajsza. A kérdés nagyon egyszerű: hogyan „szerezhetünk” identitást? Még egyszerűbben: hogyan érezhetnénk jól magunkat a saját bőrünkben?
A témának mára már óriási szakirodalma van, teóriák sokasága született az identitás meghatározására. Vélhetően azért, mert noha fogalmilag meg tudjuk ragadni mi az identitás, az önmagunkkal való azonosulás képessége, valahogy mégis van itt valami titokszerű, ami rendre kicsúszik a kezeink közül.
Ha ugyanis az önazonosság nem olyan magától értetődő valami, hanem olyasmi, amit meg kell szerezni, fel kell építeni, el kell érni, meg kell őrizni, akkor ez azt jelenti ugyebár, hogy van olyan is, amikor az ember nem érzi azonosnak önmagát önmagával. No, ez a titok. Honnan van az, hogy az ember képes önmagát kívülről is látni, s még arra is képes, hogy nem tud igazán önmaga lenni? Honnan van az, hogy az ember képes reflektálni önmagára, kívülre kerülni önmagán, s egyáltalán nem olyan magától értetődő, hogy azonosuljon önmagával? Ez a kérdés elvezet a szellem titkához, de ezt most hagyjuk.
Minden jel arra mutat, hogy az önazonosság elérésének az a titka, hogy az embernek valami mással kell azonosulnia ahhoz, hogy önmaga lehessen. S korunk nagy identitáskérdései mögött az a nagy kérdés áll, hogy mivel lehet azonosulni? S ha arra keressük a választ, hogy korunk válságtüneteit miért lehet összefoglalóan identitásválságnak nevezni, akkor a válasz az, hogy megroppantak a régi-hagyományos identitáskeretek, vagyis azok az azonosulási pontok, amelyekben még hinni lehet.
Mintha minden, amivel korábban még azonosulni lehetett, ami még magától értetődőnek tűnt, elvesztette volna az érvényét. Helyette megszületett a „független” egyén, aki már mindent megkérdőjelez, aki már nem tud azonosulni semmivel sem, akinek a számára semmi sem állandó, aki mindent csak kívülről néz, de legfőképpen önmagát. Nincs már férfi és nő, nincs már család, nincs már nemzet, nincs már közösségi kultúra, nincs már civilizáció, de nincs már keresztyénség sem, egyáltalán, semmi sincs, amivel azonosulni lehetne.
Ha pedig nincs mivel azonosulni, akkor eleve elvész az önazonosság megszületésének a lehetősége. Az ember már csak olyan, még ha ez titok is, hogy azonosulnia kell önmagán kívül valami mással, hogy önmaga lehessen. Ha nincs eszme, ha nincs vízió, ha nincs semmi sem, amiért lelkesedni lehet, akkor az önazonosság utáni hajsza eleve reménytelen, s marad az önmagától elidegenedett egyén, aki arra van kárhoztatva, hogy soha ne érezze jól magát saját bőrében. Így lesz az identitásvesztés korunk alapélménye, amelynek az a tartalma, hogy az ember soha nem tud önmagán belülre kerülni, mert önmagán kívülre került. Látja önmagát, de már nem azonos önmagával. Nincs lelkesültség, ami, azt hiszem, az identitás legbelső lényege.
Ez az állapot természetesen visszautal az identitásvesztés alaptörténetére, az Istennel való teljes közösség megroppanására, amikor is Ádám és Éva a bűnesetet követően meglátták önmagukat, hogy ti. meztelenek. Kívülre kerültek önmagukon, mert kívülre kerültek az Istennel való közösségen.
Ha tehát azt kérdezzük, hogy mi az a végső és legteljesebb azonosulási „pont”, amellyel való közösség az ember identitásának végső alapja, akkor a válasz teljesen egyértelmű: Isten. Ez ember már csak olyan, hogy az Istennel való közösség nélkül, nem tud igazán teljesen önmaga lenni. Isten az emberi identitás végső alapja. Ebben természetesen van valami misztikus, amit a keresztyén üzenet úgy fogalmaz meg, hogy „unio mystica cum Christo”. A Krisztussal való misztikus egyesülés. „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus.”
Ettől még természetesen az evilági közösségi identitáskeretek nem szűnnek meg, sőt inkább arra adattak, hogy az Istennel való közösség felé mutassanak. Hamis tehát az a nézőpont, amelyik azt feltételezi, hogy a hagyományos azonosulási közösségek immár érvényüket vesztették, s majd a mindentől izolált és független egyén megalkotja önmaga identitását. Nem alkot meg semmit sem, csak szembetalálja önmagát a nagy semmivel.
Ám mégis, mindezeken túl, látnunk kell, hogy identitásunk végső alapja, akivel azonosulni lehet: Isten. Mert Ő azonosult velünk a Krisztusban.
