Mint tudjuk, a pedofíliaellenes törvénycsomag kiegészült egy olyan módosító törvényjavaslattal, amely tiltaná a melegség és a transzneműség megjelenítését az iskolákban és a társadalmi célú reklámokban a 18 éves kor alattiaknak.

Nem tudom, megfigyelte-e a tisztelt olvasó, hogy amikor napjaink kulturális küzdelmeiben a keresztény-konzervatív nézőpont mibenlétének meghatározása kerül terítékre, akkor legtöbbször ez olyan szavak segítségével történik, amelyek érzelmekre utalnak.

Az egyszerűség kedvéért nevezzünk messianizmusnak egy olyan érzületet és gondolkodásmódot, amely a tételezett jövő felől várja a boldog életet.

Vajon ellenségképet kreálunk-e akkor, ha azt mondjuk, hogy a nyugati kereszténységen belül, ideértve a magyar kereszténységet is, egyre mélyülő és áthidalhatatlannak tűnő ellentétek látszanak kialakulni? S különös módon a frontvonal nem a hagyományos felekezeti határok mentén rajzolódik ki, hanem abban a szellemi harcban, amelyet a (mai) liberalizmus és konzervativizmus küzdelmeként szoktunk körülírni. Mintha tehát a Nyugat szellemi hasadtsága a nyugati kereszténységre is rányomná bélyegét, és a keresztény öntudatot az határozná meg, hogy miként viszonyul a napjaink szellemi áramlataihoz.

(A REform – Egyház és közélet blogban megjelent írás szerkesztett változata.) 

Egyház és közélet viszonya azért lesz mindig vitatéma, sőt kényes téma, mert egy parlamentáris demokráciában a politikum meghatározó szereplői a pártok. Ebbe a rendszerbe az egyház egész egyszerűen nem fér bele, hiszen a pártoktól eltérően nem a kormányzati hatalomért küzd. A közélet keretét és tartalmát alapvetően az határozza meg, hogy pártok versengenek a polgárok szavazataiért. Egy demokráciában úgy lehet hatalomhoz jutni, hogy szavazatokat kell szerezni. Magyarán, minden pártnak arról kell meggyőznie a polgárt, hogy miért érdemes az adott pártra szavaznia.

A kérdés ma már nem az, hogy mi az igazság? A helyzet ennél súlyosabb. A kérdés az, hogy egyáltalán létezik-e még olyan, hogy igazság? Lehet-e még hinni abban, hogy van igazság?

Azon egy pillanatig sem kell csodálkoznunk, hogy az emberek között nagyon gyakran vita alakul ki az úgynevezett tényekről. Pedig látszólag ennek nem így kellene lennie. Hiszen, mint mondani szokták, a tények, azok tények. Tényekkel nem lehet vitatkozni.

Van egy jól ismert nézet, amely a keresztyénség jelentőségét mindig a régisége felől akarja alátámasztani. E nézet szerint a keresztyénség azért fontos, mert kultúrtörténeti jelentősége felbecsülhetetlen és pótolhatatlan. Manapság, amikor nem csak akadémikus, hanem sokszor éles politikai vitákban is az a kérdés, hogy beszélhetünk-e még keresztyén kultúráról, akkor a leggyakoribb érv a keresztyénség mellett az, hogy ez a mi múltunk, ez a mi kultúránk. Vagyis, a keresztyénségnek történelmi jelentősége van az európai identitás megteremtésében, az európai gondolatfejlődésben, s ez a kulturális folytonosság akkor is létezik, ha ezt sokan tagadják, avagy egyszerűen öntudatlanul élnek benne.

Ez megesik mással is. De ez nem ám csak egy könyv a sok közül, ez maga a megtestesült szenzáció, amelynek várható megjelenését nem lehet eléggé hangsúlyozni. Úgyhogy szerzőnk, aki látnivalóan szerelmes saját munkájába, folyamatosan rakja ki posztjait az általa csak „könyvem”-nek nevezett műről. Kétségtelenül ügyes. Bámulatra méltó, ahogy Perintfalvi még a megjelenés előtt el tudta érni, hogy az Amire nincs bocsánat – Szexuális ragadozók az egyházban c. kötete már téma legyen.

Végül is könnyen belátható, hogy annak, amit emberi létnek hívunk, egyetlen valódi kérdése van: a halál. Az összes többi kérdés valójában mellékes ahhoz képest, amit az az ellentmondás jelent, hogy miközben az ember tud létének átmenetiségéről, közben mégis csak az örökkévalóság igényével él.