Azon egy pillanatig sem kell csodálkoznunk, hogy az emberek között nagyon gyakran vita alakul ki az úgynevezett tényekről. Pedig látszólag ennek nem így kellene lennie. Hiszen, mint mondani szokták, a tények, azok tények. Tényekkel nem lehet vitatkozni.
De a helyzet az, hogy a tényeknek, vagy mondjuk úgy, a fizikai világnak, sőt az emberi jelenségnek is önmagában semmi értelme sincs. Az értelem fogalma csak és kizárólag azért értelmes, mert létezik olyan, hogy ember, bárki legyen is az, aki az önmagukban jelentés nélküli jelenségeknek jelentést ad. Ki más? Ezt könnyű belátni, ha a világot elképzeljük ember nélkül. Amikor tehát a valóságot vizsgáljuk, soha nem szabad megfeledkezni arról, hogy itt valójában egy kapcsolatról van szó. Nem úgy áll a dolog, hogy vannak a tények önmagukban. A tények önmagukban némák és jelentés nélküliek. Hanem úgy, hogy vannak a jelenségek, s van az embernek nevezett lény, aki valamilyen titokszerű képességénél fogva képes arra, hogy a jelenségekben értelmet lásson, s azokat megnevezze.
Az ember legnagyobb kihívása az, hogy a világot, beleértve önmagát is, mint önmagában értelem nélküli fizikai folyamatok összességét „összerakja”, vagyis hogy az önmagukban értelmetlen jelenségek összességéből tényeket alkosson. Mert amikor azt mondom valamire, hogy az tény, akkor abban az értelmi megragadás mozzanata van.
No de itt jönnek a problémák, főleg akkor, ha a világ egészét, s benne az emberi jelenséget kell valamiképp megragadni. Mi a világ? Mi az ember?
Mert ilyenkor mindig az a kérdés, hogy amikor egy jelenségről azt mondom, hogy tény, honnan tudom, hogy amit tényként megragadni véltem, az valóban, tőlem függetlenül úgy is van-e? Ez azért van így, mert ahhoz, hogy valamit meg lehessen ragadni, mindig kell valamiféle külső viszonyítási pont, amelyhez képest az, amit meg akarok ragadni, értelmet nyer. Az értelemadás mindig megkülönböztetés, elkülönítés, összehasonlítás és viszonyítás.
Ha tehát, például, azt mondom, hogy ember, ezzel azt feltételezem, hogy van olyan, hogy nem-ember. Az ember szónak úgy van értelme, hogy tudom viszonyítani valami máshoz, ami nem ember. S ha megvan ez a fix viszonyítási pont, akkor jutok egyáltalán olyan helyzetbe, hogy egy bizonyos valamiről, megmondjam, hogy az micsoda.
Csakhogy hol van az a fix viszonyítási pont, amelyhez képest az ember világáról meg tudom mondani, hogy az micsoda? Mi van akkor, ha az embernek önmagát, a saját világát kell megragadnia? Akkor kívül kellene kerülnie önmagán. Kívül saját világán. De az ember nem Münchhausen báró.
Mindenféle hiedelemmel szemben a világ és benne az ember titokszerű jelenségéről ma sincs semmiféle végső bizonyosságunk. A tudomány természetesen képes arra, hogy bizonyos részjelenségeket az anyagi világ folyamatairól leírjon, s ez valóban nagyszerű.
De nincs ezzel semmi baj. A baj azzal a nagyképű gondolattal van, amely képes volt elhitetni korunk emberével, hogy a világ és az ember önmagában is érthető.
Nos, nem érthető.
Ezért aztán nagyon is racionális az a feltételezés, hogy a világ és az ember csak és kizárólag Istennel összefüggésben érthető. Ha szabad így mondani, Isten az abszolút viszonyítási pont, akihez képest és aki felől nézve az ember világa megragadható.
Mert Ő az abszolút tény, aki kijelentette Önmagát. Ez, és csakis ez a tény teszi képessé az embert arra, hogy a világot, s benne önmagát a maga teljességében, vagyis végső tényszerűségében megragadja.
Az ember világa a maga objektív valóságában Húsvét világosságában vált megfogalmazhatóvá. Minden más csak forgás önmagunkban, botorkálás a sötétben.
