Van egy jól ismert nézet, amely a keresztyénség jelentőségét mindig a régisége felől akarja alátámasztani. E nézet szerint a keresztyénség azért fontos, mert kultúrtörténeti jelentősége felbecsülhetetlen és pótolhatatlan. Manapság, amikor nem csak akadémikus, hanem sokszor éles politikai vitákban is az a kérdés, hogy beszélhetünk-e még keresztyén kultúráról, akkor a leggyakoribb érv a keresztyénség mellett az, hogy ez a mi múltunk, ez a mi kultúránk. Vagyis, a keresztyénségnek történelmi jelentősége van az európai identitás megteremtésében, az európai gondolatfejlődésben, s ez a kulturális folytonosság akkor is létezik, ha ezt sokan tagadják, avagy egyszerűen öntudatlanul élnek benne.

Ebben az érvelésben sok igazságmozzanat van. Szinte felsorolhatatlan, mi mindent köszönhet Európa a keresztyénségnek. Még akkor is, ha mint tudjuk, léteznek olyan múlt-elbeszélések, amelyek a keresztyénséget rendre csak negatív színben tüntetik fel.

De túl azon, hogy a keresztyénség történelmi szerepe fontos kérdés, talán nem ártana magával a keresztyén üzenettel sem foglalkozni, akár még azoknak sem, akik amúgy a keresztyén kultúra megvédése mellett harcosan kiállnak.

Magyarán, nem elkerülhető az a kérdés, hogy vajon a keresztyénség által hirdetett üzenet igazságtartalma tartható-e még ma?

Nos, itt jön a bökkenő. Ugyanis, ha így tesszük fel a kérdést, akkor rögtön beleütközünk abba a ténybe, hogy a keresztyén üzenet tartópillére, amely nélkül az üzenet egész rendszere összeomlik, egy, a mai racionalitás számára eléggé nehezen befogadható történet: Húsvét története. A keresztyén üzenet azért problematikus ma, mert egy, ma csodának tartott tényre épül: Krisztus feltámadt. Sőt, a történet lényege nem az, hogy volt egyszer valaki, aki a halál után visszajött a biológiai életbe (ilyenről sok elbeszélés maradt fenn), hanem az, hogy az Ő feltámadásában az emberi lét új dimenziója nyílt meg. Nevezetesen, nyilvánvalóvá vált, hogy az emberi lét időbe zártsága meghaladható, sőt, még tovább, az emberi lét Istentől rendelt céljának a beteljesedése, a világba zártságának meghaladása a feltámadott Krisztussal való közösségben valósul meg.

A kérdés nem kevesebb, mint az, hogy ez az állítás igaz-e, avagy sem. Ugyanis lehet a keresztyén kultúra mellett érvelni, hangsúlyozni a történelmi jelentőségét, de ettől még az igazságra vonatkozó kérdés elkerülhetetlen. Különben előállhat az a fura helyzet, hogy igen, a Húsvét szép és kedves ünnep, érdemes is megtartani, a keresztyénség fontos, mert a mienk, csak az a baj vele, hogy a történet, amire épül, nem igaz. Egy olyan keresztyénség viszont, amely csak a múltjával akarja igazolni önmagát, de valójában már nem hisz az üzenet, a feltámadás igazságában, halálra van ítélve.

Akkor tehát a keresztyénség a feltámadásról szóló üzenetével egy olyan igazságra tart igényt, amely nyilvánvalóan ellentmond az emberi észnek?  Ugye milyen logikusnak tűnő kérdés ez ma?

Érdekes módon, akik így okoskodnak, soha nem teszik fel azt az amúgy nagyon is logikus és racionális kérdést, hogy mi az, hogy racionális? Miből gondolja egy adott kor embere, hogy amit ő ésszerűnek gondol, az már eleve meghatározza azt, hogy mi történhet meg, és mi nem? És mi van akkor, ha az emberi ésszerűség nagyon is szűk határok között mozog, s messze nem áll olyan képességek birtokában, amelynek segítségével az igazságot megragadhatná? Ha tehát valaki ma azt mondja, hogy a feltámadás nem igaz, mert ellentmond az észnek, én erre azt mondom, hogy ellentmond az észnek az ész mindenhatóságába vetett hit. Valójában az az irracionális, ha valaki azt gondolja, hogy az emberi ész az igazság mércéje.

Nos, az igazság az, hogy Krisztus feltámadt. És nem csak az „én szívemben”. Hanem objektíve. Még jó, hogy feltámadt. Különben miért is lennék keresztyén?