Tóth Gabi magyar celeb egyszer csak rádöbbent, hogy ő keresztény. Ez lehetne akár az ő magánügye is, mint ahogy az is, de úgy döntött, hogy ezt a fordulatot a nyilvánosság előtt is felvállalja. Beszélt ő korábban is hitről, de ilyen nyílt egyértelműséggel még nem.

Puzsér Róbert, a mai magyar társadalom szekuláris prófétája nekimegy Szikora Róbertnek, ám nem valami szakmai kérdés kapcsán, hanem súlyos teológiai állítások mentén. Szikora ugyanis azt nyilatkozta a Blikknek, hogy szerettek volna gyereket, de miután vágyuk nem teljesült, elfogadták Isten akaratát, s nem kívántak az orvostudomány segítségével élni. Ezzel Szikora azonosult a katolikus egyház tanításával, miszerint az emberi élet kizárólagos forrása Isten, amiből az a következtetés adódik, hogy az ember – még ha a tudomány Isten ajándéka is – nem avatkozhat bele az élet teremtésének isteni rendjébe.

A tűzijáték számomra felemelő pillanata volt a parlament felett megjelenő kereszt.

Megengedem, lehetnek sokan, akikben ez visszatetszést keltett, sőt tiltakozást váltott ki. Ismerjük az érveket. A magyar társadalom jelentős része nem keresztény, az emberek többsége nem jár templomba, meg különben is, a vallás magánügy. Tehát a kereszt ilyen megjelenítése provokáció azok ellen, akik semmilyen szinten nem azonosulnak a kereszténységgel.

Nekem nem olyan magától értetődő, hogy most írok egy cikket egy olyan nyelven, amelyet magyarnak neveznek. Mint ahogyan az sem olyan természetes, hogy lesznek olvasók, akik ezt a nyelvet érteni fogják. Felteszem, ha ide most egy hindi nyelvű írást tennék, nem kis meglepetést okoznék.

Az afganisztáni események kapcsán alig bírom elhessegetni magamtól azt a gondolatot, hogy ami itt zajlik, az kódolt illúziórombolás. Amerika sorozatban mindent elkövet azért, hogy a demokrácia szép eszméjét végképp lejárassa. Mert akárhogyan is, a világ első számú liberális demokráciája a demokrácia eszméjét arra használta fel, hogy birodalmi gyarmatosító geopolitikájának ideologikus eszközévé silányítsa.

Az egykori Mindennapi volt főszerkesztőjével, Balavány Györggyel készített interjút a Hírklikk . Ebben Balavány sajnálatát fejezi ki, hogy a Mindennapit megszüntették, és örülne, ha újra indulna, szívesen vállalná a szerkesztését. Ez az interjú válasz egy másik interjúra, amelyet a Mandiner készített a Vasárnap új főszerkesztőjével, Horváth Tamással, aki egyebek közt azt mondja, hogy a lap a harcos keresztény hangvétel iránt érdeklődő olvasókat szólítja meg. Balavány szerint harcos kereszténység nem létezik, sőt az marhaság. Neki erről csak az inkvizíció és a keresztes háborúk jutnak az eszébe. Ez nyilvánvaló csúsztatás és egybemosás. Ellenben egy újrainduló Mindennapi, szemben a Vasárnap harcos kereszténységével hitelesen képviselné az evangéliumot és elkerülné az ideológiai csapdákat.

Most, hogy már kutatások is igazolják, hogy a magyar társadalom többsége elutasító az LMBTQI+ ideológia iskolai terjeszkedésével szemben, kiderült az, amit amúgy mindenki tud: a magyarok többsége a szó kulturális értelmében kitart a keresztény-konzervatív értékek mellett. Az lehet, hogy a templomba járók száma csökkent, de az már nem mondható el, hogy az emberek többsége elfordult volna azoktól az alapértékektől, amelyeket éppen egy keresztény hátterű keret-kultúrában sajátított el. Innen van az, hogy noha formálisan különbséget lehet tenni a templomba járók és a templomba nem járók csoportja, avagy az egyházias keresztények és a tételesen nem hívők között, a két csoport között soha nem keletkezett akkora feszültség, hogy az valamiféle kulturális-szellemi polgárháborúval fenyegetett volna. A magyar társadalom nem robbant szét, s x, aki buzgó egyháztag, minden vasárnap templomba megy, békésen elvan z-vel, a szomszédjával, aki viszont soha nem jár templomba. Azért van ez így, mert bizonyos alapkérdésekben, mint például a család, a férfi és a nő viszonya, a házasság, a nemzet, mégis csak egyetértés van, s egymásnak homlokegyenest ellentmondó nézetek nem feszülnek egymásnak. S azokat az összekötő tartalmakat, amelyek a magyarok többségében egyetértést hoztak létre, s amelyek ma is a társadalom kötőszövetét alkotják, igenis a kereszténység fogalmazta meg, őrizte meg és adta tovább századokon keresztül. Ezt a folyamatot hívjuk a keresztény kulturális hagyománynak, amellyel még azok többsége is azonosul tudatosan vagy öntudatlanul, akik amúgy már nem tartják magukat a szó egyházias értelmében hívőnek. S ha az a kérdés, hogy vajon mi az alapja annak, hogy a magyarok többsége ma elutasítja, az LMBTQI+ lobbi agresszív nyomulását, akkor a válasz egyszerűen csak annyi, hogy a mi társadalmunk kulturális arculatát még mindig a történeti kereszténység határozza meg. A kereszténység sokkal erősebb, mint amilyennek látszatra tűnik.

Igen, a homoszexualitás bűn. Az egyház a Biblia alapján nem mondhat mást.

Csakhogy ez az állítás ma életveszélyes, mert igen sokakból zsigeri elutasítást, sőt tiltakozást vált ki. Az az abszurd helyzet áll elő, hogy sokak szemében az egyház által tolmácsolt üzenet szeretetlennek, gyűlölködőnek, ítélkezőnek tűnik fel, míg a “love is love” jelszava magától értetődőnek. Két állítás, amely kizárja egymást. Hogyan is lehet az egyház szemében bűnös egy olyan jelenség, amelyet mások a szeretet megnyilvánulásának tartanak?

Niedermüller Péter polgármester, aki azzal az elhíresült mondatával lopta be magát hazai keresztények millióinak a szívébe, hogy „rémisztő képződménynek” nevezte a fehér, heteroszexuális, keresztény férfiakat és nőket, most kirakott egy bejegyzést a Facebook oldalára, amelyben nekimegy Balog Zoltán református püspök, zsinati lelkészi elnöknek, mert az egyházi vezető a Népszavának adott nyilatkozatában egy kérdésre válaszolva ezt mondta: „A homoszexuális hajlamot nem minősítjük, a homoszexuális kapcsolatot viszont nem tudjuk elfogadni. Az Úristennek és tanítványainak gyűlölniük kell a bűnt, de szeretniük kell a bűnöst.”

Puzsér, mindnyájunk erkölcsi ítélőbírája, arra figyelmezteti a magyar olvasót, hogy ne akarja már lenyúlni Szilágyi Áron sikerét, s ne akarjon sütkérezni a bajnok dicsőségében. Intelme elsősorban közszereplőknek szól, de magamra vettem, miután tegnap épp arról írtam, hogy Szilágyi mi, mármint a magyar nemzet vagyunk. Bizony, én sütkéreztem a bajnok dicsőségében.