Az afganisztáni események kapcsán alig bírom elhessegetni magamtól azt a gondolatot, hogy ami itt zajlik, az kódolt illúziórombolás. Amerika sorozatban mindent elkövet azért, hogy a demokrácia szép eszméjét végképp lejárassa. Mert akárhogyan is, a világ első számú liberális demokráciája a demokrácia eszméjét arra használta fel, hogy birodalmi gyarmatosító geopolitikájának ideologikus eszközévé silányítsa.

Csak találgatni lehet, hogy a demokrácia erőszakos terjesztésének és a nyugatitól idegen kultúrákba ültetésének az eszméjében az illetékes döntéshozók valóban hittek-e, vagy pontosan tudták, hogy vannak olyan kultúrák, amelyeknek a nyugatosítása eleve reménytelen, csak kellett valamiféle morális érv geopolitikai céljaik alátámasztásához.

Az a feltételezésem, hogy a nyugati liberális demokráciák – egyébként ellentmondva a liberalizmus alapvető elveinek – tényleg elhiszik magukról, hogy felsőbbrendűek, hogy minden más kultúra, erkölcsi hagyomány és világkép felett állnak, s hogy a világ tényleg akkor lesz élhető, ha a liberális nyugati modell egyetemesnek gondolt eszméje mindenütt érvényre jut. Ezen a hiten alapul az a vízió, hogy a liberális demokrácia képzete lesz a világ egységesülési folyamatának eszmei alapja, amely majd meghaladja a civilizációs-kulturális hagyományokat, s a különböző, a történelembe mélyen beágyazott közösségi identitások feloldódása egyúttal létrehozza az egyetemes és szabad egyént, akit immár nem kötnek évezredes történeti mintázatok. Ez az elképzelt történelmi forgatókönyv azt feltételezi, hogy a liberális demokrácia azért lehet egyszerre befogadó és terjeszkedő, mert felsőbbrendűségének fel- és elismerése más kultúrák részéről csak idő kérdése.

Mondani sem kell, hogy ez a vízió szimpla dogmatizmus, amit semmi sem igazol. Sőt, az afganisztáni példa (és sorolhatnánk a többit) tükrében a liberális demokrácia dogmája úgy tűnik fel, mint egy gyarmatosító, de gondolkodásában korlátolt hatalom ideológiája. Egy olyan hatalom világképe, amely képtelen felfogni a nagy, civilizációalkotó identitások egymáshoz viszonyított másságát, s amely világkép azt hiszi, hogy a világ kulturális sokszínűségének felszámolása valamiféle közelebbről soha meg nem határozott egyetemesség kedvéért csak politikai akarat dolga. A liberális demokrácia világképe semmit nem ért a civilizációk természetéből, s ezért egyszerre korlátolt, naiv és agresszív. Ezért van az, hogy a valaha volt ikonikus Amerika, százmilliók szabadságvágyának egyszerre szimbolikus és objektív kifejeződése sokszor úgy mozog a világban, mint az a bizonyos elefánt a porcelánboltban. S ezzel nemhogy a demokráciába vetett hitet erősítené, hanem azt a képzetet, hogy a demokrácia szép eszméje immár semmi más, csak egy arrogáns hatalmi csoport moralizmusba burkolt leple.

Ez azért sajnálatos, mert ha a demokrácia eszméjébe vetett hit, s egészen konkrétan az Amerikába vetett hit, az Amerika-mítosz megrendül, akkor előbb-utóbb a nyugati társadalmak beszakadnak, s nem lesz immár semmi sem, amiben még hinni lehet. Úgy értem, ha Amerika modell-és példaszerepe megszűnik, annak beláthatatlan következményei lesznek. A nyugati társadalmakra leselkedő legnagyobb veszély az illúzióvesztés.

Amerika csúfos afganisztáni szereplése mindenesetre alkalmas pillanatnak tűnik az önreflexióra. Talán itt lenne az ideje komolyan elgondolkodnia azon a nyugati erőközpontoknak, hogy a liberális demokrácia dogmatizmusa valóban az egyetlen helyes nézőpont-e, ahonnan a világot érteni és értelmezni lehet?

Talán a Nyugat számára itt lenne az ideje egy új-régi, hogy ne mondjam, konzervatív civilizációs öntudat felébredésének, egy új történelemértelmezésnek, amely végre kiszabadulva a liberális dogmatizmus fogságából, képes lesz meglátni a valóságot.

Ez a reflexió éppenséggel nem restauráció és ismétlés, hanem nyitás egy új európai önértelmezéshez, amelynek az a felismerés lenne az alapja – épp az amerikai példán tanulva –, hogy a civilizációs hagyományokon nem lehet akarnok módjára átgázolni, mert az nem szabadsághoz vezet, hanem totális káoszhoz.

Talán vissza kellene menni az eredethez, hogy felismerjük önmagunkat.