Napok múlva belépve 70. életévembe, azt kell megállapítanom, hogy Antall József rövid, epizódszerű miniszterelnöksége után az Orbán-kormány az első olyan magyar kormány az úgynevezett „szocialista forradalom” hazai uralomra jutása óta (1948), amely nemcsak nyíltan, de hatékonyan is felvállalja hazai és európai szinten a kereszténység kulturális örökségének a politikai képviseletét. Számomra ez perdöntő.

Gégény István, a Szemlélek főszerkesztője eme teátrális felkiáltással szólítja meg a keresztény beállítódású lap olvasóit:” Ne hagyjuk, hogy a politika kisgömböce felfalja az életünket!” (https://szemlelek.net/gomboc/). Cikkének van egy érdekes része, amely a kereszténység és politika viszonyáról szól. „Kérjük vissza a pártsemleges kereszténységet! Megdöbbentő, hogy a politika kisgömböce még az olyan szent, bensőséges területet is próbálja bekebelezni, mint a vallásgyakorlás, hitélet. Még megdöbbentőbb, hogy e téren jelentős engedékenység, sőt partnerség mutatkozik némely egyházi vezetők részéről. Ma a hívők közösségét megosztja a politikai szekértáboros logika, egyre több pap, lelkész pártpolitizál, egyre több politikus tűnik fel prédikátori szerepben. Kérjük vissza a vallásszabadságot!”

Ha számot kellene adnom arról, hogy ki vagyok, első helyen magyarságomat említeném. Nem olyan magától értetődő ez. Lehetnék éppenséggel ukrán vagy pápua. De egyik sem vagyok, mert az a tény, hogy egy olyan közösséghez tartozom, amelyet magyarként ismer a világ, nem az én döntésem következménye. Nem úgy történt, hogy amikor öntudatra jutottam, sorra vettem a nemzeti-közösségi identitásokat, alaposan tanulmányoztam őket, s aztán úgy döntöttem, hogy magyar leszek. Pont fordítva, a magyarságba születettségem által jutottam emberi öntudatra, s mielőtt tudatosan dönthettem volna, Isten kikutathatatlan akaratából már eleve eldőlt, hogy magyarként ismerem fel önmagamat. Az a globalista feltételezés, hogy az egyéni öntudat minden közösségi előzmény nélkül jön létre, s az egyetemes emberi akkor születik meg, ha mindenki megszabadul történetiségének sajátszerűségeitől, a fantazmagóriák világába tartozik, s minden valóságalapot nélkülöz. Ha a közösségi sajátszerűségek megszűnnek, akkor nem az egyetemes ember fog megszületni, hanem ahogy Renaud Camus fogalmaz, az „egyneműsített emberi matéria”. Egy arctalan, öntudatát vesztett emberi egyedekből álló massza, amelyben már senki sem tudja megmondani, hogy ő kicsoda. Az univerzalista nihilizmus nem egy új, egyetemes embertudatot hoz létre, hanem a tájékozódási pontok teljes zűrzavarát, a kötődések nélküli, „független egyén” dekadenciáját, aki azt hiszi, ő a mércéje a jónak és a rossznak.

Megdöbbenve olvasom, hogy a „szabad világ” „haladó” képviselői, szószólói úgy kívánnak reagálni Putyin Ukrajnával szembeni tényleg elfogadhatatlan, agresszív és nyílt fizikai erőt alkalmazó fellépésére, hogy szalonképtelenné nyilvánítanak mindent, ami orosz.

Lássuk be, az a keresztény alaptanítás, hogy az ember egyetemlegesen bűnös, s ezt a természetét nem is képes meghaladni, ma eléggé botrányosan hangzik. Egyrészt, mert nem tesz különbséget emberek között, másrészt pedig nem ismeri el, hogy az ember alapvetően jó, csak a körülményei teszik néha rosszá. De az ember erkölcsileg fejlődik.

Ez a háború (is) komoly intellektuális kihívás elé állítja a keresztény hitet, és érvanyagot szolgáltathat a hitetlenségnek is. A háború ténye ugyanis logikailag ellentmond annak a keresztény állításnak, hogy létezik egy Isten, aki a történelem ura. A háború jelensége éppenséggel azt üzenheti, hogy nem lehet az emberi történelem végső értelmének magyarázatát egy állítólag létező Istennel összefüggésbe hozni. Ha ugyanis ezt tesszük, feloldhatatlan logikai ellentmondásokba bonyolódunk. Vagy ha létezik is istennek nevezhető végső hatalom, valamiféle végső szellemi jelenlét, akkor annak – ellentétben a Bibliából megismert Istennel – az a tulajdonsága, hogy személytelen, közömbös és részvétlen, akinek semmi köze az emberi sorshoz. Ha ugyanis lenne benne szeretet és irgalom, akkor nem engedné, hogy az emberi történelmet háborúk szakadatlan sora kísérje. Mert Isten, ha tényleg létezik, akkor Ő a tökéletes, a hiánytalan jó. Ezzel szemben a háború a testet öltött rossz. Isten és háború egyidejű jelenléte logikailag nem fér össze.

Mit tegyen a gyakran „szeretet vallásaként” aposztrofált kereszténység, ha az a vád éri, hogy a nem heteroszexuális emberekkel szemben gyűlölködő, kirekesztő magatartást mutat? Úgymond azért gyűlölködő, mert nincs benne empátia, s nem érti, hogy az alternatív szexuális irányultságú emberekben ugyanolyan szeretetvágy van, mint a hagyományosan „normális” szexualitásúnak tartott emberekben. Ez az úgymond tragikus empátiahiány a „szeret vallását” gyűlölködők gyülekezetévé alacsonyítja le, s ezzel a kereszténység meghazudtolja önmagát. A megoldás úgymond nem az, ha a keresztények körömszakadtáig ragaszkodnak olyan történetileg meghatározott bibliai mondatokhoz, hogy Isten az embert férfivá és nővé teremtette, mert ezzel szeretetlenné válnak. A megoldás az, ha a keresztények felismerik, hogy a „szeretet vallásaként” nem lehetnek gátjai a szeretet kiterjedésének, legyen szó bármilyen szexuális irányultságú emberekről.

Történt, hogy a kanadai parlament elfogadta azt a törvényt miszerint az úgynevezett conversion therapy börtönnel büntethető.

„Egy kis idő még, és nem láttok engem, de ismét egy kis idő, és megláttok engem.”(János 16,16.).

Van a magyar református keresztelési szertartásban egy kérdés, amelyet a lelkipásztor a gyülekezet előtt a szülőknek és a keresztszülőknek tesz fel: „Ígéritek-e, fogadjátok-e, hogy gyermeketeket úgy nevelitek és neveltetitek, hogy ha majd felnõ, a konfirmáció alkalmával, õ maga önként tegyen vallást a Szentháromság Istenbe vetett hitérõl a gyülekezet elõtt?” A kérdés mögött nyilván az az amúgy normális feltételezés áll, hogy a szülő, a család, a gyülekezet alapvetően meghatározza egy ember felnőtté válásának folyamatát, s ez garantálja az egymást követő generációk gondolkodásának, kultúrájának, hitének, s ekként az identitás megmaradásának történelmi folytonosságát.