A OneLove karszalag FIFA általi betiltására és szankcionálására a német belügyminiszter, Nancy Faeser eme szavakkal reagált: „A mai időkben érthetetlen, hogy a FIFA nem akarja, hogy az emberek nyíltan kiálljanak a tolerancia mellett és a diszkrimináció ellen. Ez nem illik a mi korunkba, és nem helyénvaló az emberekkel szemben”

Semmi kétség, a nyugati világban zajló kultúrharc a liberalizmus és a konzervativizmus között rányomja bélyegét a kereszténységre is, egyházszakadások egész sorát idézve elő. A régi felekezeti törésvonalak ebben a folyamatban elhalványulnak, s a korábbi megosztottságokat felülíróan létrejön egy új egyházszakadási képlet, amely a különböző történeti felekezetekhez tartozó keresztényeket a liberális („progresszív”) és a konzervatív („ortodox”, „fundamentalista”) táborba sorolja. Úgy tűnik, a folyamat megállíthatatlan és visszafordíthatatlan, s nincs olyan nyugati felekezeti képlet, ideértve a katolicizmust is, amely ki tudná magát vonni e világnézeti küzdelem hatása alól.

Mint tudjuk, a ma liberálisnak csúfolt nyugati világhatalmi elit az LMBTQ+ emberek jogaiért folytatott küzdelmet használja fel egy olyan ideológia megalapozására, amelynek az a célja, hogy tudatformáláson keresztül a hagyományos zsidó-keresztény emberképet leváltsa, s a helyébe egy új, normatív emberértelmezést állítson. Mindezt azzal az indokkal, hogy a régi emberkép a férfiról, a nőről, a családról pusztán csak átmeneti történeti jelenség, egy elnyomórendszer része, s épp itt az ideje, hogy a nyugati kollektív tudat kiszabaduljon a hagyomány fogságából. Ekként vált az LMBTQ+ emberek jogaiért folytatott küzdelem magává a hagyományos nyugati normalitás elleni küzdelem ideologikus támaszává, egy egyetemes emberjogi szabadságharcnak feltüntetett kísérlet kitüntetett terepévé, amely forradalmi szabadságharcnak az adja meg a diszkrét báját, hogy a világ legnagyobb oligarchái és politikusaik vezetik. Addig sem kell a szabadságkérdés egyéb vetületeit, mint például a globális szinten egyre növekvő, iszonytató egyenlőtlenségek nyomasztó kérdését a nyugati buborék közgondolkodásának a témájává tenni. Így eshet meg az, hogy világhatalmi magántulajdonok a politikusaikkal együtt forradalmi szabadságharcosoknak tüntethetik fel magukat, miközben valójában átláthatatlanul szofisztikált elnyomó-és kizsákmányolórendszereket működtetnek.  A cél az Egyneműsített Emberi Matéria (Renaud Camus) létrehozása, az ember, aki már önmeghatározásában és önmegkülönböztetésében feladta minden sajátszerűségét, s ájultan omlik össze a szabadságnak attól az illúziójától, hogy ő az lehet, aminek gondolja magát, miközben valóságosan csak egy rabszolga a világ átláthatatlan hatalmi struktúráiban.

Mint tudjuk, a ma liberálisnak csúfolt nyugati világhatalmi elit az LMBTQ+ emberek jogaiért folytatott küzdelmet használja fel egy olyan ideológia megalapozására, amelynek az a célja, hogy tudatformáláson keresztül a hagyományos zsidó-keresztény emberképet leváltsa, s a helyébe egy új, normatív emberértelmezést állítson. Mindezt azzal az indokkal, hogy a régi emberkép a férfiról, a nőről, a családról pusztán csak átmeneti történeti jelenség, egy elnyomórendszer része, s épp itt az ideje, hogy a nyugati kollektív tudat kiszabaduljon a hagyomány fogságából. Ekként vált az LMBTQ+ emberek jogaiért folytatott küzdelem magává a hagyományos nyugati normalitás elleni küzdelem ideologikus támaszává, egy egyetemes emberjogi szabadságharcnak feltüntetett kísérlet kitüntetett terepévé, amely forradalmi szabadságharcnak az adja meg a diszkrét báját, hogy a világ legnagyobb oligarchái és politikusaik vezetik. Addig sem kell a szabadságkérdés egyéb vetületeit, mint például a globális szinten egyre növekvő, iszonytató egyenlőtlenségek nyomasztó kérdését a nyugati buborék közgondolkodásának a témájává tenni. Így eshet meg az, hogy világhatalmi magántulajdonok a politikusaikkal együtt forradalmi szabadságharcosoknak tüntethetik fel magukat, miközben valójában átláthatatlanul szofisztikált elnyomó-és kizsákmányolórendszereket működtetnek.  A cél az Egyneműsített Emberi Matéria (Renaud Camus) létrehozása, az ember, aki már önmeghatározásában és önmegkülönböztetésében feladta minden sajátszerűségét, s ájultan omlik össze a szabadságnak attól az illúziójától, hogy ő az lehet, aminek gondolja magát, miközben valóságosan csak egy rabszolga a világ átláthatatlan hatalmi struktúráiban.

Úgy van ez, hogy egy-egy történelmi esemény értelmezésének is története van, miután maga az értelmezés is a történelem része. Például amikor a protestánsok és a katolikusok a reformációra emlékeztek, a reformáció értelmezését sokáig a felekezeti szembenállás határozta meg. Miután nagyjából a 18. század végéig az egész magyar társadalom, így vagy úgy, de keresztény volt, értelemszerűen a reformáció nyomán protestantizmusra és katolicizmusra szakadt magyar társadalom szabta meg a reformációra való emlékezés kereteit. Ekként lehetett a reformáció – katolikus részről – minden baj okozója, amely romba döntötte a középkori univerzumot, s forradalmak sorozatát indította el, míg protestáns részről valamiféle új egyháztörténeti kezdet, mintha bizony a reformációt nem előzte volna meg a kereszténység (értsd: katolikus egyház) másfélezer éves története.

Vajon lehet-e ma a reformációnak olyan értelmezése, amely túlmutat szorosan vett egyháztörténeti jellegén, kilép a felekezettörténeti kontextusból, s általános érvényű üzenetet fogalmazhat meg a mai ember számára?

Szerintem igen.

Mint a magyar olvasó is megtudhatta, Kölnben nemrégiben először szólalt meg a müezzin. Ami engem illet, egyáltalán nem csodálkozom, hogy eljött ez a kultúrtörténeti pillanat is. Ugyan, miért is kellene meglepődni azon, hogy a betelepülő muszlimok, ellensúlyozandó azt a kulturális sokkot, amin keresztül kell menniük, igyekeznek otthonossá tenni új lakóhelyüket. Amikor az a másfél millió magyar kitántorgott Amerikába, első dolguk az volt, hogy templomot építettek, pedig ők ugyanabban a kultúrkörben maradtak. Mennyivel inkább sürgető igény a muszlimok számára, hogy a keresztény Európában megteremtsék a maguk vallási-kulturális környezetét. Hogy az iszlámnak ez a térfoglalása a kulturális térben milyen hatást fog kiváltani és milyen hosszú távú következményei lesznek, nem tudjuk. A kérdés azért is felettébb aktuális, mert miközben a müezzin megjelenése a kölni muszlimok erősödésének a jele, ugyanez a város úgy döntött nem is olyan régen, hogy a címeréből eltávolítja híres dómja tornyainak sziluettjét. Erről Veczán Zoltán írt egy kitűnő cikket a Mandineren. Míg tehát egyik oldalról a város támogatásával zajlik az iszlám térhódítás, addig a másik oldalról Kölnben is az a trend uralkodik, hogy a kereszténység nyilvános jelenlétének szimbolikáját el kell tüntetni.

Valamikor, „régen”, amikor még voltak egyértelműségek, nem kellett azon spekulálni, hogy mi a szabadság. Két legnagyobb szabadságünnepünk, 1848 és 1956 minden magyar szívébe bevéste, hogy a szabadság értelemszerűen a nemzeti önrendelkezés képessége. Szabad ember az, aki egy szabad és szuverén nemzet tagjának tudhatja önmagát. S noha a magyar nemzet szabadsága a nemzet fizikai kicsinysége miatt a nagyhatalmi erők állandó feszültségében mindig is veszélyeztetve volt, azért az nem volt kétséges, hogy a szabadság külső, mozdíthatatlan kerete a nemzet. Azért a nemzet, mert ez a legszélesebb, összefoglaló közösség, amelynek részeként az egyén el tudta magát helyezni a világban. A nemzet a kollektív alany, ami, amennyire titokzatos, annyira mégis mindennapos tapasztalat: ha a magyar válogatott győz, én győztem. 1848-ban és 1956-ban még egyértelmű volt, hogy a szabadságeszme és nemzeteszme szétválaszthatatlan egymástól.

A hivatásos magyar-és kereszténygyűlölő Bartus László, aki fáradhatatlanul dolgozik azért, hogy a kormánypártok megszerezzék ötödik kétharmados győzelmüket is, bámulatos találékonyságot mutat, amikor egy jót fasisztázhat. Fixált kitettségét saját rögeszméinek abban éli meg, hogy mindig talál valamit, ami számára bizonyítja a fasizmus állandó jelenlétét. Úgy van ő, mint a kommunisták az osztályellenséggel: mindig megtalálták. Az pedig láthatóan külön örömmel tölti el, ha a kereszténységet összefüggésbe hozhatja Orbán „fasiszta diktatúrájával”, beteljesítve azt a baloldali-marxista-szélső liberális parancsot, hogy a kereszténységről vagy rosszat vagy semmit.