Orbán Viktor dallasi beszédének igen erős vonulatát képezte a hivatkozás a kereszténységre, a zsidó-keresztény hagyományra. Ez azért jelentős, mert ezzel újra történelmi szereplőként láttatta a kereszténységet, a zsidó-keresztény kulturális hagyományt egy olyan baloldali-liberális elbeszéléssel szemben, amely szerint a hagyomány elvesztette azt a képességét, hogy továbbra is a Nyugat szellemi alapzata legyen.

„Miközben a KLIKK azt igyekszik felmérni, hogy hol lehet fatüzelésre átállítani az iskolák fűtését (sic!), az oktatásért felelős belügyminiszter (hol van még ilyen Európában?) azt mondja, akkor lesz fizetésemelés a pedagógusoknak, ha majd jut rá pénz. Na ebben a helyzetben adott a kormány mintegy titokban 6,46 milliárd forintot hit- és erkölcstanoktatásra, az eddigi 6,58 milliárd mellé. 

Aligha hihető Magyarország miniszterelnökéről, hogy nincs tudatában szavai jelentésének és azok várható hatásának. Sokkal inkább az a valószínű, hogy amikor beszédébe a migráció kapcsán beemelte a fajokról, fajok keveredéséről szóló eszmefuttatást, számolt az amúgy könnyen megjósolható következményekkel. Be is következett, ami várható volt: aki akarta, megértette, hogy Orbán itt nem valamiféle rosszemlékű és amúgy egy jobboldali-konzervatív számára is tarthatatlan fajelméletet frissít fel, hanem a migrációról mint civilizációs kihívásról beszélt. Aki meg nem akarta megérteni, annak kapóra jött Orbán szóhasználata, igazolva látta a róla alkotott prekoncepciót, s jöhetett újból az unalomig ismert nácizás, meg az antiszemitizmus vádja. Ezen a képleten még az sem változtat, hogy Orbán utólag beismerte, félreérthetően fogalmazott. Aki az Orbán-beszédben náci beszédet látott, azt Orbán beismerése sem fogja meghatni, aki pedig értette, hogy a beszéd ezen része Európa kulturális önazonosságáról szólt, egy pillanatig sem hitte, hogy fajelméleti előadást hallgat, még akkor sem, ha – mint például én is – csodálkozva fogadta a szokatlan és ma teljességgel anakronisztikus fogalmazást.

Pedig megfogadtam, hogy többet nem írok Perintfalvi Ritáról. De miután most a Pride kapcsán tanítást adott a „fundamentalista” keresztényeknek Istenről, személyesen is címzettnek érzem magamat, s nem tudok kitérni előle. Másrészt nem baj az, ha ezzel a írással is támogatom Perintfalvit, hiszen minél szélesebb körű ismertsége garantáltan növelni fogja a konzervatív-hagyományos keresztények öntudatos táborát.  Íme Perintfalvi „ Az idén minden jóérzésű embernek ott a helye a Pride-on” c. írásának általam reflektálni kívánt része:  „A vallási fundamentalistáknak azt szeretném üzenni, hogy nem a melegeket és az LMBT-embereket kell meggyógyítaniuk, hanem a beteges istenképüket, amivel a saját szívükben rejtőző (ön)gyűlöletüket legitimálják! Ők folyton arról beszélnek, hogy Isten utálja a melegeket, holott ez az indulat csak az ő szívükben van. Az nem is érdekli őket, hogy mi lehet az Isten szívében. Akinek persze eleve csak metaforikus értelemben lehet szíve. Az istenkép felett is lehet totalitárius uralmat gyakorolni, ilyenkor az ember nem meri az Istent magához közel engedni, nem meri őt megismerni úgy, ahogy van. Megelégszik a róla alkotott képekkel. Az ilyen istenképek viszont csupán a gyarló emberekről szólnak. Mert az Isten csak Szeretet.”

A Svéd Liberális Párt eddig „csak” azt akarta elérni, hogy tiltsák be új, független felekezeti iskolák alapítását, ám úgy tűnik, kultúrharcos hevületükben tovább lendültek, s most már azt indítványozzák, hogy a már létező iskolákat is zárják be 2024-től – adja hírül az Observatory on Intolerance and Discrimination against Christians in Europe  (intoleranceagainstchristians. eu). Mint olvasható, a kezdeményezéssel a kormány is egyetért. A párt vezetője, Johan Pehrson (ld. kép) azzal érvel, hogy egy ilyen döntés összhangban van egy általa közelebbről meg nem nevezett nemzetközi egyezménnyel, amelynek Svédország is a része, s ezért az egyházi iskolák bezárása nem sérti a vallásszabadságot.

A dunántúli reformátusok egy héttel ezelőtti három napos fesztiválja, a REND (Református Egyházi Napok-Dunántúl) számomra azért is volt jelentős, mert nyilvános és demonstratív cáfolata volt annak a régtől fogva ismert és unos-untalan sulykolt beszédnek, amelyik egyfolytában a kereszténységet temeti. Van egy már-már bevett, magától értetődő igazságnak tekintett szemlélet, amely nem győzi hangsúlyozni, hogy a vallásos emberek, a templomba-járók száma megállíthatatlanul csökken. Úgyhogy amikor a kereszténység történelmi jelentőségéről, kulturális szerepéről, társadalmi hivatásáról esik szó a nyilvánosság különböző szintjein, akkor ez a látásmód mindig a vallásos emberek csökkenő számára hivatkozik. Ez lenne a fő érv arra nézve, hogy ma már a keresztény emberek közösségei csak elenyésző kisebbségek, társadalomformáló erejük csekély, s ezért inkább csak a magánszféra világában van a helyük.

A dunántúli reformátusok ezekben a napokban Pápán összejöttek. A forróság ellenére is több ezren voltunk. Sokan.  Ha megkérdeznék tőlem, milyen az idei Református Egyházi Napok – Dunántúl (REND), akkor csak annyit tudnék mondani: jó. Az a jó benne, hogy találkozhatunk, hogy megmerítkezhetünk abban a közösségben, amelynek részei vagyunk, hogy megerősödhetünk abban a tudatban, hogy mi, reformátusok, itt a Dunántúlon is, vagyunk, megmaradtunk, s nem gondoljuk azt, hogy a jövő elhoz majd egy olyan korszakot, amikor kereszténységről, s azon belül is reformátusságról már csak múltidőben lehet beszélni.

Júniusban jelent meg egy kutatást összefoglaló tanulmány, amelynek a témája a szekuláris intoleranciának nevezett jelenség. Szekuláris intoleranciának hívják a (konzervatív) kereszténységgel szembeni türelmetlenséget. A három szervezet (Observatory on Intolerance and Discrimination Against Christians in Europe (OIDAC Europe), Observatory of Religious Freedom in Latin America (OLIRE), International Institute for Religious Freedom (IIRF) kutatási eredményeit közreadó szerzők hangsúlyozzák, hogy a kereszténységgel szembeni türelmetlenség jelensége kétségtelenül létezik, de feltérképezése, működési mechanizmusának pontos leírása még további alapos feltáró kutatásokat igényel.  Állítják, hogy megdőlt az a tétel, miszerint a világnak vannak olyan térségei, ahol üldözik a kereszténységet, míg másutt a keresztények szabadon élhetik meg hitüket. Ezzel szemben az a helyzet, hogy létezik a kereszténység marginalizálásának egy kifinomult formája, amely egy hosszú folyamat, látszólag jelentéktelennek tűnő esetekből épül fel, ám végül mégis olyan általános kulturális légkört teremt, amelyben egyre kockázatosabb (konzervatív) keresztény tartalmakat nyilvánosan hangoztatni. Ez dermesztő hatással (chilling effect) van a kereszténységre, megjelenik a keresztény öncenzúra magatartásformája, amely végül a kereszténység önfeladásához vezethet.

Mint ismeretes, Päivi Räsänen finn parlamenti képviselőt, volt belügyminisztert a Helsinki Kerületi Bíróság felmentette. Ám hiába a felmentő ítélet, az ügyész fellebbezett, s az ügy akár az Emberi Jogok Európai Bíróságáig is eljuthat. A nagy port kavart per jelenlegi szakaszáról maga az érintett számol be a reformatus.hu-n egy beszélgetésben, amelyet Wéberné Zsikai Mária készített. A perről és a felmentő ítéletről a reformatus.hu itt és itt adott tájékoztatást. Nem ismertetem a most megjelent egész interjút, el kell olvasni, csak egy kérdés-feleletet idézek, mert mondandóm szempontjából ez a fontos:

A pünkösdi nigériai keresztény-mészárlás elleni tiltakozásul kiadott EU-nyilatkozatot sikerült úgy megfogalmazni, hogy abban még véletlenül sincs kimondva: az áldozatok katolikus keresztények. Josep Borrell, kül-és biztonságpolitikai főképviselő, a szöveg jegyzője, ezzel tökéletesen eleget tett az amúgy az emberjogi retorikát csúcsra járató EU-ideológia azon alig leplezett politikai akaratának, hogy a keresztényüldözés elleni kiállást nem kell felvenni a politikailag korrekt szabadságharc céljai közé.