Végignéztem a temetést. Mondhatni rá, hogy ez az egész egy barokkos show, egy valójában nem létező államforma délibábja a formák, a gesztusok, a ceremoniális esztétikum tobzódásásában. És mégis, annyira mélyen megrendítő a váratlan tapasztalat, hogy a búcsú II. Erzsébettől részesévé teszi még a kívülállót is, mert megsejtet valamit abból, milyen is az, amikor az ember megmerítkezhet abban a közösségben, amelyhez annak minden nyomorúsága, megosztottsága, pártpolitikai hisztériája ellenére is tartozik. Ez a közösség az eszmei haza, amelyet a királynő olyan egyedülálló képességgel meg tudott testesíteni. S a gyászban, amelyet most milliók átéltek, kimondatlanul is ott feszül a kérdés, megadatik-e újra a közösség-élménynek ilyen intenzív tapasztalata. Lehet, hogy valamit végleg elvesztettünk, s az egységes eszmei hazát összefogó, mindenek fölött álló szerethető hatalom ilyen kézzelfogható közelsége immár örökre a múlté.

Ezért vágyik az ember mindig is valamiféle végső, összefoglaló hatalomra, amely minden töredezettségünk felett áll. Lehet, hogy II. Erzsébet titka abban állt, hogy ezt az ősi vágyat átélhetővé tudta tenni?

(Kép: Reuters).