A megváltás fogalma ma magyarázatra szorul. Vélhetően azért, mert csak akkor van értelme, ha létezik olyan, amitől, vagy amiből az embert megváltani, megszabadítani kellene. Ha ilyen nincs, akkor megváltás fogalma okafogyottá válik. A kérdés az tehát, hogy van-e az emberi létben olyan jellegzetesség, amely a megváltás fogalmát indokolttá teszi?

Vannak olyan nézetek, amelyek szerint a keresztyénség üzenete az emberi lét kilátástalanságáról valójában csak menekülés a világból. Gyávaság, a szembenézéstől való félelem. Eszerint a megváltás gondolata valójában önfeladás, az ember lemondása arról, hogy önmaga szép és jó életét megteremtse. Akik a megváltást hirdetik, s bíznak valamiféle messiásban, azok valójában beletörődnek abba, ami van. Azért van szükségük a megváltás gondolatára, mert nem bíznak önmagukban, s ahelyett, hogy megszerveznék önmaguk jó életét itt, e földön, valamiféle istenre várnak, aki majd kiszabadítja őket sanyarú sorsukból. Megváltja őket.

Én viszont azt nem értem, mitől az a határtalan bizalom bizonyos eszmékben, amelyek azt akarják bemagyarázni, hogy az emberi léthelyzet alapvető és állandónak tűnő problémái emberi erőfeszítéssel megoldhatók?  

A helyzet az, hogy a megváltásról szóló üzenet válasz az emberi léthelyzet végső ellentmondásosságára és megoldhatatlanságára. Ez azonban csak azoknak nem tűnik fel, akik az emberi létben semmiféle problémát nem látnak. A keresztyén viszont attól keresztyén, hogy az emberi létet önmagában problematikusnak, ellentmondásosnak és megoldhatatlannak látja.

Mondhatni erre azt, hogy ez szimpla pesszimizmus, avagy elidegenedés az élettől. De ez valójában kőkemény realizmus.

Milyen is az emberi léthelyzet? Az emberi léthelyzet olyan, hogy miközben az ember tud időbe és térbe zárt korlátairól, s e tudás által valamiképpen kapcsolódik ahhoz, ami túllép időn és téren, azonközben mégsem képes meghaladni korlátait. Az emberi léthelyzet olyan, hogy miközben az ember tud önmaga erkölcsi elégtelenségéről, s e tudás által kapcsolódik Isten örök törvényéhez, azonközben mégsem képes meghaladni önmaga erkölcsi elégtelenségét. Ez az emberi lét alapvető feszültsége és ellenmondásossága.

A kor, amelyben élünk, egy olyan kor, amely erről a megoldhatatlanságról és ellentmondásosságról mint alapadottságról egész egyszerűen nem vesz tudomást, sőt illúziókat gyárt. Nem a keresztyénség nyugszik bele az emberi lét problematikus voltába, hanem az a nézetvilág, amely az alapkérdéseket rendre a szőnyeg alá söpri.

A virágvasárnappal kezdődő nagyhét története nagypénteken keresztül húsvétig azért is alapvető, mert vitába száll egy olyan világképpel, amely szerint a megváltás az értelmét vesztette, hiszen nincs mitől megváltani az embert. Tematizálja az ember örök Istenre utaltságát és tartalmat ad annak a megrendültségnek, amely abból a tényből fakad, hogy az emberi léthelyzet ellentmondásossága emberi erővel nem meghaladható.

Másrészt azért alapvető, mert válasz ugyanakkor arra is, hogy vajon az embernek – ha szembesül létének végső, megoldhatatlan és meghaladhatatlan feszültségeivel – meg kell-e maradnia valamiféle tragikus életérzésben? Avagy nézheti-e önmaga létét nem csak magából és önmagában, hanem olyan Isten felől, akinek az önközlése Jézus történetén keresztül feloldja azt az örök ellentmondást, amely önmaga erkölcsi elégtelensége és az Isten törvényének való megfelelés parancsa között feszül? 

Keresztyén az, aki Jézus Krisztus halálában és feltámadásában az önmagában vett emberi lét megoldhatatlanságának a megoldását látja.