Az eleve elrendelésről szóló tanítást mindig nagy értetlenség vette körül. Hogyan lehetséges az – mondják sokan –, hogy Isten egyéni emberi sorsok végső jövőjére nézve is rendelkezik? Ha Isten valóban ilyen lenne, vagyis előre eldönti az emberi életutak végső kimenetelét, akkor ez az Isten szimplán egy despota, aki abban leli örömét, hogy az emberből bábut csináljon. Nem beszélve arról, hogy akkor hova lesz az a mindennapos tapasztalat, hogy az embernek mégis csak szabad akarata van, aki dönteni tud, aki racionálisan tervezni tudja az életét? A predestináció tana – szól az érvelés – nélkülöz mindenféle racionalitást. Az ember attól ember, hogy az ész képességével birtokolni tudja az életét, dönthet, tervezhet, megszervezheti saját jövőjét. Ha valóban létezne Istentől eleve elrendelt emberi sors, akkor fölöslegessé válna mindenféle emberi aktivitás, igyekezet, tervezés, jövőre irányuló akarat, s főleg az ész képességébe vetett hit. A predestináció tana tehát teljességgel irracionális, mert tagadja az emberi lét racionális birtokolhatóságát.
Holott a helyzet az – így a predestinációellenes nézet – , hogy az élet igenis racionálisan birtokolható, a jövő tervezhető, a történelem irányítható. A predestináció tana pedig valójában fatalizmus, az emberi ész és akarat behódolása a vak sorsnak. S mint ilyen elidegenít, elbizonytalanít, aláássa az ember hitét önmagában. Ráadásul gyávaság is, mert felmenti az embert döntéseinek felelőssége alól. Ha ugyanis Isten eleve mindent meghatároz, s ebben áll az ember végső jövője feletti urasága, akkor az ember immár nem felelős semmiért sem, s mindent az eleve elrendelő Istenre háríthat. Ez a tanítás csak az önállótlan és gyáva embert „termeli ki”, aki még azon képességéről is lemond, amije amúgy van, nevezetesen az ész hatalmáról és saját akaratáról.
Én pedig mindig csodálkozom azokon, akik hisznek az emberi sors racionális tervezhetőségében. A predestináció tana nem valami légből kapott, s íróasztal mellett agyament teológusok által kitalált dogma, hanem az alapja az a kétségtelen tapasztalat, titokszerű igazság, hogy ami az emberrel történik, akár egyéni, akár közösségi szinteken, mindig több is és más is, mint akaratok, tervek, szándékok, döntések számtani összessége. Ha az élet valóban tervezhető lenne minden dimenziójában, s ha az ember tényleg képes lenne az önmaga sorsa feletti végső rendelkezésre, akkor a jövő is birtokolható lenne. De ha van az embernek állandó történelmi tapasztalata, akkor az éppen az, hogy saját jövője nem birtokolható. „Az ostoba szaporítja a szót, pedig nem tudja senki, hogy mi fog történni. Ki is tudná megmondani, hogy mit hoz a jövő?” (Prédikátor 10,14.) Mindig csak utólag derül ki, hogy miközben az ember tesz, cselekszik, tervez, racionálisan dönt, valójában mi is történik vele. Mert tetteinek összessége mindig túlnő azon, amit tesz, s végül a kérdés nem az, amit tesz, hanem az, hogy mi történt vele miközben ezt vagy azt tette. S az, hogy mi történik vele: titok. Nincs ember, aki saját életének végső jelentését birtokolhatná, miközben persze dolgozik, tervez, igyekszik és dönt. „Tudom, Uram, hogy az ember nem ura élete útjának, és aki azon jár, nem maga irányítja lépteit!” (Jeremiás 10,23.)
A predestináció tana tehát nem tagadja az ember cselekvőképességét, nem behódolás a vaksorsnak, hanem annak a titoknak a megfogalmazása, hogy az emberi cselekvések összességén túl mindig marad valami, ami több is és más is, mint a cselekvések összessége.
A jövő birtokolhatatlanságának belátása pedig éppenséggel nem gyávaságot és önállótlanságot szül, hanem pont ellenkezőleg, valami egészen sziklaszilárd belső függetlenséget ad. Ez a függetlenség a végső jövő mindent meghatározó alapját nem az ember által alakított körülményekben látja, hanem a mindenható és szuverén Isten hatalmában, aki a feltámadott Jézus Krisztusban döntött az emberi sorsról, mielőtt még az ember döntött volna.
Még jó, hogy van predestináció, különben nekünk, embereknek, annyi volna.
