Általános és egyetemes emberi tulajdonság, hogy nem szeretjük a hatalmat. A zsigeri tiltakozás onnan jön, hogy minden ember elemi igénye a szabadság, s a hatalom már csak olyan, hogy természeténél fogva a szabadság korlátozásának tűnik fel. Ezért aztán a történelem telis-tele van hatalmasok és szabadságharcosok küzdelmével.
Arról persze kevesebb szó esik, hogy amikor a szabadságvágy felkel egy hatalom ellen, akkor mögötte ugyancsak hatalmi igény húzódik meg, amiből aztán, ha a hatalomátvétel sikerrel végződik, ugyanolyan hatalom képződik, amely ellen lehet lázadni. És így tovább.
Viszont nem kell azt gondolni, hogy a hatalomért való küzdelem távol áll a hétköznapi emberek világától, az csak a „nagyok” dolga. Valójában arról van szó, hogy ahol emberek élnek együtt kisebb-nagyobb közösségekben, mindig döntéseket kell hozni. Igen ám, de ki mondja meg, hogy mi legyen? S miután mindenkinek van valamilyen elképzelése arról, hogy mi legyen, óhatatlanul is ütköznek az akaratok: folyik a küzdelem a hatalomért. Az ember már csak ilyen: nem tud nem akarni. Valamiképp minden akarás mögött valamiféle hatalmi igény lappang, mert a nagy EGO-t, az ÉN-t nem lehet megszüntetni. Az ember már csak ilyen: teret követel magának.
A hatalom tehát korlátozza az egyéni szabadságigényeket, eltorzult esetben akár brutális és durva módon is. Másrészt, ha nem lenne hatalom, tehát egy közösség életében nem lenne központi erő és akaratérvényesítés, akkor az élet az emberi természet miatt egy pillanat alatt káoszba fulladna. Felborulna a rend, s erőszakos szabadcsapatok hordáinak lenne kitéve mindenki. Nem véletlen, hogy amikor egy hatalom valahol összeomlik, akár még egy tényleg diktatórikus és undorító hatalom is, s nem tud a helyébe más hatalom lépni, akkor egy ország élete valósággal kifordul magából, mi több, ezzel veszélyezteti akár egy egész térség biztonságát és stabilitását is. Mert a biztonság és stabilitás, köznapi nevén a béke, nem más, mint erőközpontok egyensúlya. A bűnös emberi természet már csak ilyen. A béke garanciája az erő.
A kérdés mindig és újra ugyanaz: kié legyen a hatalom, ha egyszer a hatalmi törekvések átláthatatlan és véget nem érő folyama hálózza be az ember egész történetét?
A hatalom tehát az emberi sors alapkérdése. Nem véletlen, hogy Isten úgy jelenti ki magát, mint aki az ÚR. Nem úr az urak között, hanem az egyetlen úr. Ez mintegy válasz arra az örök emberi kérdésre, hogy ki az úr, kié a hatalom. Ez egyáltalán nem valamiféle ártatlan kijelentés, hiszen ezzel Isten az ő abszolút hatalmi igényét jelenti be az ember felett.
Csakhogy. Csakhogy Isten urasága a világ felett azért mégsem egyértelmű, hiszen semmiképpen sem illik a hatalomról alkotott emberi képbe, amely egyenlőségjelet tesz hatalom és erő közé. Sőt, hatalom és fizikai erő közé. De Istennek még egy rendes rakétája sincs. Hatalma annak van, aki képes másokkal szemben, akár mások akarata ellenére is érvényesíteni akaratát. Ez az Isten viszont gyenge, mintha nem is számítana a világ hatalmi harcaiban. Annyira gyenge, hogy az Ő végső hatalmát kijelentő Jézus Krisztust is ki lehetett iktatni a történelemből. Mi több, Ő még hagyta is magát, s nem szállt be evilági hatalmi küzdelmekbe. Hol van itt a hatalom?
Nos, ott van, hogy az Isten abszolút hatalmáról szóló kijelentés túllát és túllép e világ hatalmi harcain, s minden evilági hatalmat viszonylagossá és átmenetivé tesz. Arra mutat rá, hogy az egyetlen valódi kérdés az, hogy ki dönt a világ és benne az ember végső sorsa felett. Aki erről dönt, azé a valódi hatalom. A Kijelentés tehát nem csak azt mondja el, hogy kié a végső hatalom, hanem azt is, hogy mi ennek a hatalomnak a tartalma.
Nos, van egy jó hírem: nem emberi hatalom dönt a világ végső sorsa felett, hanem Isten. Aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Azért az elég vigasztaló, hogy a végső jövőt illetően nem vagyunk kiszolgáltatva emberi döntéseknek. Nem igaz?
