Napjainkban dúl a vita a nemzet mibenlétéről. Pontosabban, már nem is erről, hanem arról, hogy a nemzet fogalmának van-e még egyáltalán értelme? A kérdés onnan jön, hogy tudjuk: a nemzet, ahogyan az ma előttünk áll, viszonylag új történeti képződmény. Ha pedig ez így van, akkor vajon nem kell-e a nemzetet is valamiféle átmeneti csoportosulásnak tartani? Ebből ugyebár az következne, hogy a jövő útja a nemzetek megszűnése felé vezet. Ez már csak azért is így kellene, hogy legyen, mert a nemzetek csak akadályai az emberi nem egységesülési folyamatának. Ha nincs nemzet, akkor viszont kinyílik az út egy olyan világ felé, amelyben eltűnnek az embercsoportokat megosztó határok, s megszületik a nemzeti identitás nélküli ember. Attól kezdve nem lesz már értelme az olyan önmeghatározásnak, hogy „német”, „magyar”, vagy „olasz”, hiszen az ember csak ember mindenféle etnikai-kulturális jelző nélkül. Ez a nézet ma nagyon erős, s hajlamos arra is, hogy minden olyan véleményt, amely továbbra is ragaszkodna a nemzet fogalmához, szimplán nacionalistának tartson.
No és mit szól ehhez a keresztyénség? Ez azért fontos kérdés, mert az evangéliumi üzenet valóban nemzetek fölötti, sőt az üzenet újdonsága épp abban van, hogy mindenkinek szól, nemzeti hovatartozás nélkül. Márpedig ha így van, ha az üdvösség szempontjából a nemzet nem létfontosságú kategória, akkor miért van mégis, hogy a keresztyénség története nemzetek sorsával fonódott egybe? Ezt mi, magyar reformátusok nagyon is tudjuk, sőt azt kell mondanunk, hogy nemzetünk története nem is képzelhető el a keresztyénség nélkül. Nincs itt tehát valamiféle ellentmondás a nemzetek fölötti evangéliumi üzenet és a nemzeti létben megélt keresztyénség között?
Akik ezt az ellentmondást szeretik kiélezni annak biblikus bizonyítására, hogy a nemzeti lét immár idejétmúlt, gyakran hivatkoznak Pál apostol mondatára, miszerint „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög…” (Gal. 3, 28.). Ez az Ige szerintük megalapozza azt a nézetet, s ez keresztyén alapon is igazolható, miszerint a történelem útja a nemzeti identitások fokozatos elhalása, s végül pedig a nemzetek megszűnése. Ennek értelmében jobb lenne, ha a keresztyének nem kapcsolnák össze vallásukat és nemzeti identitásukat, mert az teljességgel mellőzi a bibliai igazságot.
Ezzel szemben a helyzet az, hogy az idézett Ige nem azt üzeni, hogy a keresztyénség megszünteti a zsidó, avagy a görög, avagy bármilyen más közösségi identitást, hanem azt, hogy Krisztusban leomlanak az elválasztó határok, de ettől még a közösségi sajátszerűségek igenis megmaradnak.
Az Úristennek egyszerűen úgy tetszett, hogy az ember ezerféle nyelvi – kulturális - etnikai csoportokban éli meg emberségét, még akkor is, ha az elvontság szintjén beszélhetünk az emberi nem egységéről. Természetesen a Biblia is tud a végső idők egységéről, amely Krisztus uralmának a felismerésében valósul meg: „…és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil.2,11.).
De az evangélium újdonsága nem abban van, hogy felszámolja az emberi közösségek sokféleségét, hanem abban az üzenetben, hogy az üdvösség szempontjából nem perdöntő, hogy ki milyen közösségnek a tagja. Ezért nem igaz az a gyakran hallható vád, hogy nem lehet egyszerre ragaszkodnunk nemzeti identitásunkhoz és keresztyénségünkhöz.
Sőt, inkább nagyon is ragaszkodnunk kell magyarságunkhoz, amelyet az Úristen eszközül használ arra, hogy megszólítson bennünket. Attól tartok, azok, akik a nemzetek felettiség ideáját hangoztatják annak az utópiának a védelmében, hogy a nem is távoli jövőben létrejön majd a mindenféle sajátos közösségektől mentes, egységes ember, egy pillanat alatt eljutnak a vallások felettiség eszméjéhez is, hogy aztán végül ne maradjon semmi sem, amivel az ember még azonosíthatja önmagát.
Ami engem illet, inkább szeretnék megmaradni magyar református keresztyénnek.
