Mondják az okosok, hogy az Isten-kérdéssel, amely a nyugati gondolkodást sokáig lekötötte, nem sokat kell már bajlódnunk. Isten fogalmára addig volt szükség, míg az ember úgy gondolta, hogy a világ igazi mibenléte nélküle nem magyarázható. De aztán jött a tudományos gondolkodás korszaka, amely egy csapásra fölöslegessé tett minden olyan feltételezést, hogy Isten feltételezése nélkül a világ végső jelentésének a titka nem oldható meg. Eszerint tehát nem kell többé semmiféle Isten-képzet, hogy a valóságot érteni lehessen. Következtetésképp, az Isten-kérdés is lekerül végre a napirendről, mert kiderül róla, hogy az emberi tudatlanság történeti korszakának a szükségszerű kelléke volt. Ez ugyebár érthető. Végtére is, ha az ember szemben áll az ismeretlennel, akkor is szüksége van valamiféle magyarázatra, s ha nem állt rendelkezésre objektív tudás és ismeret, akkor mindig kéznél volt az Isten-eszme, amely magyarázatot adott mindenre. Ebből viszont nyilvánvaló, hogy ahogyan gyarapszik az objektív tudás, úgy szorul vissza az Isten-képzet mint magyarázó elv.
Ó, milyen egyszerű hely is lenne a világ, ha a megismerés mechanizmusa így működne! De nem így működik. Minden okoskodó jóslattal szemben az Isten-kérdés nem vált a történelmi múlt martalékává. Az igaz, hogy a régi keresztyén Európában az Isten-kérdést jóformán csak az egyház tematizálta, de az már nem igaz, hogy az egyháziasság hanyatlásával maga az Isten-kérdés is egyszer s mindenkorra letűnt a napirendről.
Nem árt, ha erre a körülményre azok is odafigyelnének, akik hajlamosak azt gondolni, hogy a nyugatias egyháziasság kétségtelen hanyatlása egyúttal magát az Isten-kérdés problematikáját is véglegesen megoldotta: az egyház térvesztésével magának a keresztyén üzenetnek az igazsága omlott össze. Nem omlott össze semmi sem. Ezt csak azok hihetik, akik valamiféle végtelenül leszűkített és korlátolt látással az feltételezik, hogy a valóság birtoklásához immár nincs szükség semmiféle hitre, semmiféle Isten-képzetre.
Holott az igazság az, hogy az Isten-kérdés aktualitása nem korfüggő, hanem örök, amíg ember az ember, minthogy az emberi léthelyzet állandó. Engem mindig meglep egy olyan történelemszemlélet, amely egyenesen azt képzeli, mintha egyes korszakokban maga az ember cserélődött volna ki. Ha így lenne, akkor egyik korszak embere képtelen lenne megérteni egy másik korszakét. Holott a helyzet az, hogy mindig van valami állandó.
S hogy mi az állandó, nos, az ember világba ágyazottsága, legyen bármi is a világ, s legyen bármi is az ember. Az Isten-kérdés elhalásáról szóló jóslatok azért hamisak és megalapozatlanok, mert az ember és a világ szembenállásának a lényege: szembenállás a végtelennel, minthogy a végtelenről épp onnan tudunk, hogy a világ véges létezők összessége.
Márpedig ha létezik tudás és érzet a végtelenről, sőt az minden ember sajátja, akkor kikerülhetetlenné és meghaladhatatlanná válik az Isten-kérdés. Nem véletlen, hogy minden jóslattal ellentétben – lehet, hogy nem feltétlenül az egyháziasság körén belül –, de az embereket igenis foglalkoztatja ma is az Isten-kérdés. Valójában ez a természetes és érthető, hiszen haladás ide vagy oda, a valóság nagy titkairól semmit sem tudunk. Sőt, minél többet tudunk, annál inkább tudjuk, hogy mennyire nem tudunk semmit sem.
Marad tehát az Isten-kérdés. S marad az Anyaszentegyház, amely minden hiedelemmel ellentétben nem semmisült meg, s nem is fog, mert egy olyan üzenetet képvisel és közöl, amely válasz a világgal szembenálló, s ugyanakkor a világhoz kötött ember örök kérdéseire. Lehet, hogy ebben a válaszban sokan kételkednek ma. De ennek nem az az oka, hogy meglelték a végleges igazságot, hanem sokkal inkább az, hogy bedőltek olyan nézeteknek, miszerint a Biblia igazsága immár a múlté. De ez tévedés. Minden okom megvan annak feltételezésére, hogy az Írásban kijelentett Isten nélkül a világ nem érthető, s nem is lesz az.
Az Isten-kérdés tehát marad.
