Chantal Delsol, az ismert francia, katolikus, konzervatív-liberális filozófus egyenesen azt állítja, hogy a kor, amelyben élünk, visszatérés a pogánysághoz. A filozófus tavaly jelentette meg erről szóló könyvét (La Fin de la Chrétienté), a Hungarian Conservative pedig ugyanezzel az címmel (The End of Christianity) közöl tőle egy esszét, amelyben kifejti, hogy a nyugati történelem köre napjainkra bezárult,  s visszatértünk oda, ahonnan a keresztény civilizáció nagy korszaka elindult: a 4. sz. előtti Róma pogányság uralta világába. Ezzel, hangsúlyozza Delsol, nem a kereszténység ért véget, hanem a keresztény civilizáció 1600 éves korszaka.

Nekem egy ilyen mondat felér egy vérátömlesztéssel. Annyira unom már a kereszténység-siratást, azt a senki által nem igazolt jóslatot, hogy az úgynevezett történelmi haladás szükségszerűen hozza el a keresztény civilizáció lassú elhalását. Először jött a természettudomány a maga nagyképűségével, hogy már nem kell Isten ahhoz, hogy a világot érteni lehessen. Aztán jött a kommunizmus, amely már nyíltan meghirdette, hogy a keresztény világkép csak elhülyíti az embereket. Aztán jött az eltorzult liberalizmus, amely azt képzelte, hogy itt a történelem vége, a régi tájékozódási pontok az értelmüket vesztették. S most itt van a végkifejlet, az eltörléskultúra nevezetű agymenés, amely már programszerűen fel akar számolni minden olyan identitáskeretet, amelyben valaha otthon éreztük magunkat. A kereszténységet, a nemzetet, a családot.

Novák Katalin tegnapi beiktatása számomra – s azt hiszem, nem vagyok egyedül – egészen különleges személyes élményt és történelmi tapasztalatot nyújtott. Nem emlékszem ugyanis olyan köztársasági elnöki beiktatási ceremóniára, amely egy templomban kezdődött volna, s amelyen keresztény és zsidó közösségek vezetői, a kulturális élet ismert szereplői együtt kértek volna áldást Magyarország elnökére. Mindez pedig történt a budapesti Kálvin téri református templomban. Mint erre Balog Zoltán püspök rámutatott, „ehhez Novák Katalin igényére és bátorságára is szükség volt”.

Olvastam több helyütt is, hogy az orosz-amerikai ukrán háború egycsapásra félresöpörte az ügyeletes elbeszéléseket, mint például az illegális migránsok határtalan befogadásának az eszméjét, vagy az eltörlés kultúrájának nevezett ideológiai agymenést. A háború nyomán a Nyugat úgymond hirtelen felébredt jóléti álmából, és szembesült a valósággal. Nem így látom.

Perintfalvi Rita, a „progresszív kereszténységnek” nevezett nyugati vonulat hazai radikális ágense látnivalóan nem bír belenyugodni az ellenzék katasztrofális vereségébe, s ahelyett, hogy önkritikus elemzésbe kezdene, kontroll nélküli düh ömlik belőle, szabad utat engedve a történelmi egyházak iránti elfojthatatlan gyűlöletének. Ez a reflektálatlan reagálás a csúfos ellenzéki bukásra arra ragadtatta, hogy a választás eredményének egyik alapvető okát egyes történelmi egyházak „árulásában” vélte megtalálhatni. Perintfalvi, aki a polgárpukkasztást, a nagyotmondást láthatóan élvezi, s nettó provokatőri szerepe még komoly jelenlétet is hoz neki napjaink nyilvánosságának eltorzult szerkezetében, először az egyházak bojkottjára szólította fel az ellenzéki híveket, sőt még azt is mondta, hogy számára a Magyarországi Katolikus Egyház megszűnt létezni. Hűha! Azta! Nem is tudom, ezt a csapást az évezredes egyház hogyan bírja kiheverni.

A hagyományos teológia közéleti nyilvánosságban megjelenő hazai képviselői megkapták már azt a vádat, hogy „fundamentalista szőnyegbombázással” reagálnak minden olyan kereszténység-értelmezési kísérletre, amelynek az a célja, hogy a kereszténységet az összefoglalóan progressziónak nevezett balliberális ideológiai mozgások támaszává tegyék. A vád szerint a „fundamentalisták” alkalmatlanok a párbeszédre, oly’ mértékben be vannak zárva hagyományos dogmáikba, hogy nem is értik a progresszióban megfogalmazott, s a kereszténység mai értelmezését is mélyen érintő kihívásokat.

Ha racionálisan magyarázatot kell adnom arra, hogy mi az, amit a kereszténység adni tud, sőt, amit csak a kereszténység tud adni, akkor azt mondanám még nem hívőknek is, hogy a kereszténység az emberi lét egészét értelmezi. Könnyű belátni, hogy minden egyes ember élete egy elképzelt egészből nézve csak egy átmeneti pillanat, ám éppen azzal és abban, hogy az ember képes ráeszmélni erre az átmenetiségre, máris kívül került fizikai létének pillanatnyiságán, s óhatatlanul rádöbben arra is, hogy részese valaminek. Igen, de minek? Mondjuk így: az egésznek.

Keresztény emberként ennek a választásnak számomra alapvetően világnézeti jelentősége volt. Talán soha ennyire nem mutatkozott még meg a két politikai tömb közötti mélységes világnézeti szakadék. Vélhetően azért, mert az utóbbi években a közéletet foglalkoztató témák, mint például a nemi identitás, a család, az illegális migráció, a nemzeti kérdés, s aztán most a háborúhoz való viszony éles kontúrokkal rajzolta ki a világnézeti alapállásokat, összefoglalóan a balliberális és konzervatív világképet.

Ahogyan az várható volt, a Magyarországi Református Egyház választásokkal kapcsolatos Nyilatkozatára rögtön reagáltak baloldali orgánumok, mint például a 444 (A református egyház a kormány támogatására biztatja híveit, „gyermekeink védelme érdekében”) és a Telex (A Fidesz támogatására biztat a református egyház).

Napok múlva belépve 70. életévembe, azt kell megállapítanom, hogy Antall József rövid, epizódszerű miniszterelnöksége után az Orbán-kormány az első olyan magyar kormány az úgynevezett „szocialista forradalom” hazai uralomra jutása óta (1948), amely nemcsak nyíltan, de hatékonyan is felvállalja hazai és európai szinten a kereszténység kulturális örökségének a politikai képviseletét. Számomra ez perdöntő.